Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Következő megállónk a filmtörténelem egyik legjobb példája arra a tézisre, miszerint: a kevesebb néha több. Az 1976-os 13-as rendőrörs ostroma is áldozatául esett azoknak a filmeknek, amiknek címéről a többnyire silány remake ugrik be az embernek, hasonlóan például a korábban emlegetett Get Carterhez, A dologhoz, vagy a Helloweenhez. Mind az utóbbi két példát, mind a boncasztalra szíjazott mai filmet is az a bizonyos John Carpenter rendezte, aki a 70-es és 80-as évek hátborzongató filmklasszisait tárta a nézők elég, de mára sajnos abbahagyta eme jó szokását és inkább újabban, csak megengedi a fiatalabb filmrendező kollegáknak, hogy remake-kkel kvázi kiheréljék filmjeit. Egy szó, mint száz: a 13-as rendőrs szintén egy viszonylag ismeretlen film, amit imént bemutatnék azoknak, akiknek a remake van meg Laurence Fishbourne-nel és Ethan Hawke-kal.
(Előrebocsátom: nem láttam a remake-et, szóval bármi nemű egyezés vagy hibás tartalmú mondatért elnézést kérek). Innentől már a régiről lesz szó. A film egy kihalt városrészen álló kisebb rendőrörsön játszódik, ahol az ott dolgozó pár emberke éppen költözni készül az épületből valami kevésbé csendes helyre. A gondtalan költözést beárnyékolódni látszik, mikor a helyi banda éppen vérbosszút igyekszik elkövetni előző este legyilkolt társai miatt. Bishop rendőr épp első napját tölti terepen, mikor megbízzák a költözés felügyeletével. A rendőrörsöt soha annyi munkával nem látták el mint azon az estén.
Ez még így önmagában nem indokolja, hogy a filmet besorolhassuk a filmtörténelem nagyjai közé. Láttunk már hasonló kezdést, egyhelyszínes filmekből is Dunát lehetne rekeszteni, a szereplők sem ismertek – mondhatnánk. Ez valóban így van, de a film prológusát követő konfliktus miatt zseniális. Az egész alkotás arról szól, ahogy a banda megpróbálja hidegre tenni a rendőrörsön megbúvó embereket úgy hogy, gyakorlatilag megostromolják a rendőrséget. Vagyis a cím nem a szokásos túlzás, itt valóban erről van szó. A filmélményt növeli, hogy az épületben átmenetileg állomásozó rabszállító busz „utasai” kénytelenek szembeszállni a támadó tömeggel.
John Carpenter, mint a horror egyik nagy mestere pontosan tudta hogy csináljon szörnyek, szellemek, rituális gyilkosok és egyéb sárkányok nélkül olyan filmet, hogy a hideg futkosson a hátunkon a film jelentős részében. Egy dologgal operál, de azzal nem is akárhogy: a feszültségkeltéssel. Olykor már a fejünket fogjuk a sorozatos támadások és félelmet keltő jelenetsorozat miatt (ráadásul mindezt szűk másfél órába zsúfolva). Főhöseink nem sokat pihenhetnek, folyamatos agyalás és félelem járja át a levegőt. A rendező úr pontosan tudja hogyan tegyen eleget annak, hogy rémisztő filmet csináljon pusztán annyiból, hogy egy h.v.cs.-kből álló horda belő az ablakokon vagy megrohamozza az épületet. Ha csak egy-egy kiragadott jelenetet nézünk meg a filmből, tisztára azt hihetjük, hogy ez valami horrorfilm.
Habár egyik színész sem ismert – főleg mára merültek a feledés homályába – óriási karaktereket alakítanak. A főszereplő, Bishop az egyszerű tisztességes rendőr mintapéldánya, aki rosszkor volt rossz helyen. A rendőrörs egyik alkalmazottja, az ügyeletes jócsaj, Leigh a maga gyilkos higgadtságával és vagány elszántságával magával ragadja a nézőt. És persze Napoleon Wilson, aki véleményem szerint az egyik a filmtörténelem egyik legnagyobb karaktere, akinek minden mondata egy aranyköpés vagy valami tartalmas macsóduma (Galambos Péter szinkronhangjával egyszerűen imádni való). Lényeg az, hogy sose ítéljünk meg egy filmet az alapján, hogy mennyire ismertek a színészek. Rengeteg olyan kultfilm van, amiben ismeretlenek a szereplők.
A 13-as rendőrörs ostroma egy kiváló krimi-thriller, tele lövöldözéssel, fanyar humorral, felkavaró jelenetekkel és végeláthatatlan izgalmak sorozatával. Akinek tetszett a remake semmiképp ne hagyja ki az eredetit, akinek nem tetszett, azok főleg ne hagyják ki. Akik meg nem ismerik, azok ismerjék meg.
