Amikor Sam Raimi még nem Pókemberezett és Óz a csodák csodájázott (szép szó), a horror-vígjátékok egyik nagy királya volt. Hasonlóan kezdte pályáját például a Gyűrűk ura trilógia rendezője, Peter Jackson. A mostani film az egyik, Amerikában szinte kulthorror-komédiának számító, 1992-es A sötétség serege lesz.
A sztori pont olyan, mintha egy tizennégyéves gyerek írta volna. Ash és barátnője egy erdei kirándulás alkalmával egy furcsa könyvbe botlanak, ami visszarepíti főhősünket az 1300-as évekbe. Először még fogoly, később ő lesz az, aki felszabadítja a kis középkori falut a gonosztól.
Gondolhatnátok így elsőre, hogy ez a film egy fokkal sem jobb, mint a Hercules vagy a Xena-sorozat. Annyiban igazatok is van, hogy Sam Raimi volt mindkét sorozat producere. Külsőre és speciális effektekre semmiben nem tér el tőlük. Sőt, körülbelül annyira komolyan vehető is. De akkor miért írok róla? Ez a film pontosan ilyen idióta külsőt akar ölteni, mert egy másodpercig sem hajlandó magát komolyan venni.
Először én is viszolyogtam tőle, de rájöttem, hogy a korábbi mesék, kalandfilmek és horrorfilmek kifigurázása a film fő célja, amit elég szokatlan humorral prezentál. Néhol pedig egészen abszurd és nevetséges. Pontosan ebből fakad az is, hogy (szerintem) direkt használtak helyenként teljesen ergya speciális effekteket. A Szellemirtókban is jobbak, pedig az jóval korábbi film. De ez pont az a film, aminek még jól is állnak a ronda dolgok. A szellemek és boszorkányok is inkább viccesek voltak, mint félelmetesek. Kicsit hasonlítottak a Szeszélyes évszakok nagyfejű figuráira, ha valaki emlékszik még.
A komolytalanságot csak fokozza a kameramozgás. Azokat az oda-vissza rángatott, és zoomoló kamerajátékokat nem lehetett nem imádni. Meg azok a szubjektív nézetek… Azok már adtak egy rossz tévésorozat érzést az egésznek.
A film valójában a Gonosz halott kettőst egészíti trilógiává. Az első rész inkább horror volt, a második már inkább horror-vígjáték, ebben meg már teljesen háttérbe szorul a horror és felváltja a nevetséges és imádnivaló csontvázhad és szörnyparádé, régi amerikai burleszkre épülő vígjáték sorozatok elemeiből táplálkozva.
Mégis olykor baromi jól visszahozza a sötét középkor hangulatát, amivel hősünk szembesül. A történelem könyvek sem írnak meg mindent. A kedvenc részeim az ilyen és ehhez hasonló vígjátékok főbb geg elemei, a kulturális és korszakbeli különbségek kiéleződése. Ahogy a főszereplő a legszebb nőt fel akarja szedni, vagy ahogy leoltja és hátba veri a királyt. Kisebb-nagyobb mai társadalmat kritizáló momentumok is szembetűntek. Például, hogy akinél a fegyver, vagy ahogy ő hívja „a durranó bot”, annál a hatalom, illetve ahogy a tévéshophoz hasonlóan bemutatja a pórnépnek. Ez is elgondolkodtató, hogy az ő saját világában a háztartási eszközöknél található meg a puska.
A szereplőket kár volna elemezni. Bruce Campbell a horror-vígjátékok királya az eszelős nézésével és szuperhős állával. Jól hozta a messziről jött büdösparasztból lett hős figuráját.
A Sötétség seregét ajánlom mindenkinek, aki szerette a Gonosz halott filmeket, a Mesék a kriptábólt, vagy bármelyik korai Peter Jackson filmet, de még azoknak is, akik odavoltak a Szörnyecskékért. A horror-vígjáték, mint műfaj ezekben az időkben uralta a filmvilágot. Akik a kor szerelmesei és még nem látták esetleg, lássák meg!