Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
George Clooney azok közé a hollywoodi nagymenők közé tartozik, akik hiába színészként léteznek, tehetségesebbek rendezőként. Ilyen például még Ben Affleck, Stallone, Jon Favreau, de ugyanezt mondják páran Woody Allenről vagy Clint Eastwoodról. Habár színésznek olykor kifogásolható Clooney bácsi, meg kell hagyni, rendezőnek kiváló és egyedi. Az egyik kevésbé ismert rendezése a 2002-es Egy veszedelmes elme vallomásai.
A filmet Chuck Barris önéletrajzi regénye ihlette, amiben leírja fordulatos és izgalmas életét. Chuck Barris nekünk magyaroknak semmit nem mond, nem is csoda, hiszen ő az amerikai tévés élet egyik nagy alakja, aki rengeteg agyradír műsort szabadított rá az USA-ra. A történet azonban korántsem ennyire unalmas. Tudniilik Chuck a CIA egyik legjobb bérgyilkosai is volt. A történet az ő kétarcú életét mutatja be.
„Nincs még egy olyan biznisz, mint a showbiszniz” – biztos hallottuk már a mondást. Ezt a gondolatot hivatott bemutatni leginkább ez a kevert műfajú, már-már szatírára emlékeztető filmecske. Hasonlóan Howard Stern Intim részek című filmjéhez, ebben is híres amerikai celebek mondják el véleményüket a főhősről. Nekem az tetszett leginkább a filmben, hogy nem csak az amerikai televíziós életbe vezet be minket, hanem a CIA nagyon titkos módszereibe is betekintést nyerhetünk. Chuck meglehetősen furcsa élete (mint harmadik „szál”) már csak a hab a tortán. Sajátságos humor, kissé alternatív, meglepő, fordulatos, és rengeteg igazságra rávilágító alkotás. Mindig azt vallom, hogy jó, ha a film szól is valamiről, és ez szól.
Ez volt az első Clooney-rendezés, amit láttam, így amiket el fogok mondani, lehetséges, hogy mindegyik filmjére igaz – ezt nézzétek el nekem. Amiben kitűnik a legtöbb rendező közül, az a jól átgondolt képi világ, ami uralja az egész filmet. Okos kameratrükkök és montázsok tarkítják, ami kap egy régies, kissé szépiába nyúló színt (ami jogos, tekintve, hogy a ’70-es években járunk). A színekre különösen odafigyeltek, mert néha csak ámulunk, hogy egy-két teljesen hétköznapi helyszínt hogy „föl lehet díszíteni”.
Már egy korábbi számban lebuktam, hogy nagy Sam Rockwell fanatikus vagyok és ugyanazokat tudom elmondani, mint korábban. Zseniális színész, akit tényleg be lehet dobni bármilyen szerepre. Jól áll neki az elmebeteg szerep, a kedves családapa, a zavarodott elme és a többiek. Hogy lehet, hogy őt se találták még el egy rangosabb díjjal – habár a díjakkal is az a baj, hogy mára megkopott szerintem a presztízsük, meg nem is mindig annak adják, akinek kéne, hanem akinek jobb a PR-ja. Na, mindegy.
Ami nagyon tetszett a filmben, hogy annak ellenére, hogy rengeteg ismert színész játszik benne, némelyik ezek közül épp csak felbukkan meglepetésszerűen, ami számomra például tetszetős, hogy a nagy szerepeket részint ismeretlenebb színészek kapják, a kisebb, néhol beszéd nélküli figurákat pedig híres, a szakmájukban nagynak számító emberek kapják. Az egyik ilyen jelenet például őrülten zseniális. Nem írok le melyik, rá fog mindenki ismerni.
Ez a film egy vérbeli kevert műfajú szórakoztató film. Mindenki találhat benne valami értéket, valami kedvelhetőt. Ajánlom a krimi, a vígjáték a dráma és a thriller (és önéletrajzi film) barátoknak is.
