Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
A Nicolas Winding Refn név sokaknak sokat nem mond. Furcsa szemüveget viselő dán filmrendező úriember, aki 1970-ben látta meg a koppenhágai napvilágot. Ez mind szép és jó, de korántsem túl érdekfeszítő. Az viszont sokkal inkább, hogy negyvenegy évvel később megrendezte a tavalyi év egyik legjobb, ha nem a legjobb filmjét, a Drive címűt. Így már biztos mindenkinek ismerősebben cseng Mr. Refn neve. Én azonban egy korábbi (2008-as) filmalkotását tűzöm tollhegyre, ami a Bronson névre hallgat. Főszereplője már egy sokkal ismertebb nevű színészóriás (a szó minden értelmében), a néhány éve töretlen népszerűségnek örvendő Tom Hardy.
Ha meghalljuk Tom Hardy nevét, többnyire mindenkinek az új Sötét lovag, az Eredet vagy még esetleg a Spíler jut eszébe. Nagy kár, hiszen messze ebben a filmben alakította (eddigi) filmes karrierjének legjobbikát. Pár éve egy volt csoporttársam közösségi oldalán pillantottam meg egy képet a filmből és nem tudtam még aznap nem megnézni. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire jól tettem ezt.
A történet valójában egy megtörtént eseményen alapuló életrajzi film (de mégis milyen lenne egy életrajzi film). Na mármost, ez korántsem ennyire egyszerű – erre később még rátérek. A főhősünk Michael Peterson, aki már gyerekkora óta folyamatosan verekedésekbe és egyéb balhékba keveredik. Fiatal felnőtt korában aztán megélhetési bűnözőként fegyverrel kirabol egy bankot szinte pár fontért, amiért aztán hét év börtönre ítélik. Michael Petersen azonban nem az a jó magaviseletű fegyenc, így ő azóta is fegyházbüntetését tölti, pedig ennek már több, mint harminc éve. De miért Bronson a címe? A folyamatos bunyók miatt később felvette a Charlie (vagy Charles) Bronson „művésznevet”. Michael Peterson alias Charlie Bronson Nagy-Britannia leghíresebb elítéltje.
A jó sztori adott, de ettől még nem lesz egy film többszörös filmfesztivál díjas. Kell hozzá egy rendező, aki nem a ma megszokott formában álmodja meg filmjeit. Mint korábban már megénekeltem, ez nem a szó szerinti értelmezésben vett életrajzi mű. Mindamellett, hogy végigkövetjük Michael életét, kisebb-nagyobb színpadi közjátékokkal és monológokkal szakítják meg a történetet, mintegy átvezető-magyarázó jelleggel. A film a legnagyobb őszinteséggel és realizmussal mutatja be mindazt, amit a főszereplőnek át kellett élnie. Refn mindezt a maga puszta, brutális, mocskos, véres és helyenként gyomorforgató valójában prezentálja nekünk. Ne ijedjünk meg, ez nem egy horror film, ez egy nagyon is életszagú dráma. Mindez jól átgondolt művészi ruhába öltöztetve. Helyenként okosan játszva a fényekkel, árnyékokkal és a színekkel.
De még ez sem elég ahhoz, hogy ez a film ennyire jó legyen. Egyértelműen az egész sava-borsát maga a főszereplő úriember nyújtotta. Lássuk be, Hardy jó színész, korának egyik legzseniálisabb brit színésze. Amit ebben a filmben leművel, az valami káprázat. Az arcjátéka, a hangja, az a szerethető brit akcentusa, az a mosoly a bajusz alatt és úgy az egész lénye a szerepben… lélegzetelállító. Emberek, filmnézők, kommentelők milliói teszik fel ugyanazt a kérdést, amit én tettem fel többször a film közben és után: „hol a rangos díj ennek a fiúnak”? Habár volt három jelölése brit filmes körökben (ebből egy győzelem), de hogy semmi érdemlegesebb jutalom… Több, mint méltatlan. Sokkal rosszabb és kevés színészettel átfűtött karakterek érdemeltek már Oscart vagy Golden Globe-ot, hadd ne mondjak példákat. Egy szó, mint száz: Hardy fenomenális. Ha az előző bekezdés el is tántorított pár embert, csak a színész miatt nézzék meg a Bronsont.
A zenére még finoman kitérnék. Habár kevés zene szólal fel a filmben, mindegyik magában hordoz valamit, ami miatt nagyon is illik ehhez a filmalkotáshoz. Benne van többek közt a Pet Shop Boys It’s a Sin című száma, amit már mindenki ismer. Azt mintha erre a filmre írták volna. Többek közt a film zenéje is nagyon el lett találva.
A Bronson egy szigorúan 18 éven felülieknek való döbbenetes filmalkotás, amit ajánlok azoknak, akik szeretik a kőkeményen valóságos filmeket, a Refn-rajongóknak és leginkább azoknak, akik szeretik Tom Hardyt(!). Nem egy könnyű mű, szóval csak haladóknak!
