Két szó

Mindenkinek van az a szó, kifejezés, frázis, amit gyűlöl, ki nem állhat, kiirtaná a magyar nyelvből. Ilyenek a „deviszont”, „fíling” meg kinek mi. Lehet valaki az „add ide a sót” mondattól mászik a falra. Én nekem is van egy ilyen, egy pár éve jelentkezett ez nálam, de erről később. Ma mikor megnéztem a Nagy duettet (igen, nézem, osztán?!), és a kedves zsűri minden monológjában szerepelt ez a csodálatos egysoros úgy éreztem ki kell adnom magamból, hátha pár embert lebeszélek arról, hogy ne kezdjünk már mindet kérdésre válaszoló mondatot azzal, hogy: megmondom őszintén.

Biztos korábban is hallottam párszor, de elsiklottam felette vagy nem érdekelt, vagy nem figyeltem arra, aki mondja. De amikor néztem a Valóvilág negyedik szériáját (igen azt is néztem, most vesztem el az olvasóim öthatodát) volt benne egy rettentő unszimpatikus nagyképű barom, VV Béci – azóta már Young G néven gazdagítja zenei kultúránkat – aki minden, de tényleg minden mondatát ezzel a csodálatos jelentés nélküli mondatrésszel kezdte. Később átvette tőle pár társa is, mindenesetre akkor kezdtem el lábrázást kapni ettől a két szótól.

És ez azóta egyre rosszabb. Akkora őszinteség uralkodik kis hazánkban, hogy borzasztó. Ha megkérdezi valaki, hogy „szereted a véreshurkát?”, válasz: megmondom őszintén, hogy nem. Könyörgöm, nem lehetne csak úgy azt mondani, hogy nem, utána kifejteni, hogy mert volt pár rossz disznótoros élményem, vagy vegetáriánus vagyok, vagy akármi? Egyfajta megelőlegezett bizalmat adva, kifejezzük, hogy higgyél nekem csávó, mert én igazat mondok.

Nem mondom, vannak élethelyzetek, vagy súlyosabb témák, amikor elkerülhetetlen, mikor falhoz állítanak és megkérdik, hogy miért úgy cselekedtünk ahogy, akkor rendben, használjuk, mert ott némi megértésre számítunk ezzel a kezdéssel. Ilyen szituációkban én is a számra veszem. De mikor véleményt kell formálnunk, tényleg muszáj oda?

Persze sokan már cifrázzák, hogy „megmondom az őszintét” vagy „meg kell, hogy mondjam, az őszintét”, vagy csak simán váltanak a másik kedvencemre a „bevallom őszintén” örökbecsűre. Az a két formája, amitől nem hányok hupililát, az „őszintén szólva” vagy a „színt kell valljak”, de ez már megkíván egy nagyobb szókincstárat, ami pedig elég erősen kopik az idő haladtával.

Ha lenne hatalmam, én büntetném az indokolatlan megmondomőszinténezést, valami olyasmivel, hogy aki kiejti, a tőle balra álló nyugodtan torkon verheti nekifutásból, hátha leszokik róla. Kérem, aki olvassa ezt a cikkem, és nagy barátja az itt emlegetett szófordulatnak, próbáljon meg leszokni róla, mert – remélem nem vagyok egyedül a véleményemmel – piszok idegesítő, minden második mondatban azt hallgatni, hogy „megmondom őszintén”. Csak simán kezdjük el a mondatot, hogy „ a kedvenc színem a nyolcas”.

Vagy komolyan, inkább hazudjunk, még az is jobb!