Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Biztos veletek is előfordult már olyan, mikor elhatároztátok, hogy egy filmet meg kéne nézni és egyre több és több „jelet” küldött az univerzum – hogy nagyon dagályosan fejezzem ki magam – arra célozva, hogy most már tényleg látni kell. Na, én pont így voltam ezzel a filmmel. Marion Cotillard amúgy is régi szerelmem, szóval esélytelen volt, hogy ne lássam. Ez következő páciensem a 2007-es francia-angol-cseh filmdráma és életrajzi film, a Piaf lesz.
Edith Piaf korának leghíresebb (francia) énekesnője, aki rendkívül egyedi hangjával és stílusával vette le emberek millióit a lábukról. Többek között Piaf énekli az ébresztő dalt az Eredetben is. Azt hittem én is csak azt ismerem tőle, de kiderült, hogy nem. A film az ő korántsem gondtalan életét mutatja be.
Már a legelején tudtam, hogy szeretni fogom a filmet. Pont úgy kezdődik, hogy az felcsigázza az embert. Hasonlóan Quentin Tarantino vagy Nolan mester filmjeihez, ebben is széttördelik az időt és nem lineárisan mutatják be Piaf életét. Sokan ezt nem komálják, én speciel nagy rajongója vagyok az ilyen filmeknek. Néha így jobban megértjük a történetet. Persze ehhez kell legyen némi művészi érzéke az alkotóknak, hogy ne úgy pakolják össze a jeleneteket, hogy azok kapcsolódjanak egymáshoz. Ebben brillíroztak a stábtagok, amin persze sokat dobott a vágó munkássága is.
Ha már küllem, fontos megemlíteni, hogy már a színek is a régi kort idézik. Kinézetre kicsit hasonlított a Parfüm: Egy gyilkosság története címűre, még ha korban nem is egyeznek. Kap az egész egy sötétebb tónust is, ami egyáltalán nem indokolatlan, tekintve, hogy a történet nem az a vidám komédia. Szeretem mikor egy film a külsejével is tükrözi a hangulatát, nem csak szavakkal vagy a megmutatott dolgokkal.
Belső értékekben sincs híján a mozi. Egyrészt a kesernyés történet hányattatott sorsú főszereplője annyira magával ragadó, és keserédesen jó humorú és szövegű, hogy azonnal beleszeretünk Edith Piaf személyiségébe. Szinte elfeledi az ember, hogy miként is indul a film, miként is telt az ő gyerekkora. Merthogy ez is egy olyan életrajzi művecske, ami egészen kisgyermekkorától indítja a sztorit. Nem minden életrajzi film ilyen, ott van a Schindler listája, a Lincoln, a Hitchcock, az Amadeus és még sorolhatnám. Azokkal sincs baj, de egy életrajzi filmtől sokan várják, hogy életrajzot mutasson.
A mű másik uralkodója, ami miatt nekem a legjobban tetszett, az a szenvedély. Ahogy haladt a kor és egyre közeledtünk az énekesnő halálához (remélem ezzel nem lőttem le semmi) úgy lett egyre átszellemültebb mind a film, mind Piaf, mind az ő éneklése. Piaf zenéje végig kíséri az egész filmet, amit főleg a sanzon barátai fognak élvezni. Én bevallom férfiasan, hogy nem vagyok nagy fan, így a vége felé már kezdtem lábrázást kapni tőle, de a kép kárpótolt.
A szenvedélyhez természetesen kellett a kétezres évek egyik legnagyobb női alakítása Marion Cotillardtól. Ő minden ízében játszott, egyetlen percre nem hagyta abba. Nem volt egyetlen üres tekintet sem a játékában, mindenről sütött a tehetség. Ráadásul (finoman szólva) egy nem túl esztétikus arcú nőt kellett színre vinnie, pedig nála kevés szebb színésznő él ma a Földön. Egyszerre volt csúnya és lélegzetelállító – a szó jó értelmében. Ennek ellenére játéka annyira meggyőző volt, hogy néhol nem láttuk bele csúnyácska vonásaiba az ő eredeti bájos pofiját. Megérdemelte az aranyszobrocskát. Ha valaki, akkor ő tényleg!
A Piaf egy nem túl vidám, ellenben szomorkás és szívfacsaró története a kor legnagyobb tehetségének. Ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi megérett egy ilyen filmre. Fiatal tiniknek nem ajánlom!
