Film utca 56.: Testvérbosszú

Rá kellett jönnöm, hogy habár nem vagyok egy túlbuzgó vallásos személy, de valláskárosult sem vagyok, szeretem azokat a – főleg thriller vagy krimi – mozikat, amik valamilyen szinten a vallásra építenek. Azokat a filmeket, amelyektől az egyház teljesen kivan, de persze nem ezért. Imádtam az Ördög ügyvédjét vagy az Angyalszívet, a Dexter hatodik évadát, nem is beszélve a Hetedikről, ami a kedvenc filmem. Ezúttal egy hasonló hangulatú és stílusú filmmel ismertetem meg a nagyérdeműt. Ez az 1999-es Testvérbosszú.

Bostonban járunk, ahol két ír-amerikai testvér megelégeli, hogy a híradó az öldökléstől, a rablástól és a maffiától való félelemtől hangos, így egyfajta igazságosztó és önbíráskodó módon elkezdik szépen eltenni láb alól a város nagy maffiózóit, azok segítőit és mindenkit, akiknek közük van hozzájuk. Utánuk nyomoz az FBI-os nagykutya, aki nem tud mit kezdeni a dolgok alakulásával.

Bevallom, az első fél óra nekem totál kusza volt. Egyik dolog történt a másik után összefüggéstelenül. Már azon voltam, hogy kikapcsolom és nézek valami Micimackót, mert totál katyvasz az egész. Aztán idővel kezdett letisztulni mi is zajlik és főleg, hogy miért zajlik. Leginkább azzal a pár szóval lehetne körülírni a filmet, amit az egyik testvér mond a filmben: „gonosz ember – halott ember”.

Gyakorlatilag ezzel az egyszerű mondatocskával operál az egész film. Annyira magától értetődő, vegyítetlen, sallangmentes az egész. A jók, akiket „angyaloknak” nevez a sajtó (a testvérpár) elindul és megöli a gonoszokat. És ebben rejlik az egész film szépsége, hogy annyira egyszerű a maga nemében, és mégis annyira jól van végigvezetve, hogy mégsem Micimackót kezdtem el nézni, pedig imádom a kis dagi mézevőt.

A másik kedvencem – hát, hülye párhuzam, de tényleg így van – amit már szerettem a Dumb és Dumberben, hogy miközben vér profiknak hiszik a két főhőst, valójában ők csak nemrég kezdték ezt a szép iparágat, és pontosan így járnak el mindenhol  – mint két amatőr. Már csak emiatt érdemes végignézni a filmet. Leginkább azt lehet rá mondani stílszerűen, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. A szegény FBI-os kopó, pedig tényleg mindent (DE TÉNYLEG MINDENT) elkövet, hogy felkutassa a rejtélyes igazságosztókat.

Viszont, ami nagyon kevés filmben van meg, vagyis pont, hogy nincs meg, ami ebből hiányzik, vagyis megvan… majdcsak kikeveredek a mondatból. Szóval nincs benne romantikus szál, nincs benne egy nő, aki eltéríti őket, aki miatt megváltozik a történet, aki miatt a főhős másképp cselekszik. Nincs egy végzet asszonya, egy egyszerű leányzó, akinél azt nézzük boci szemekkel, hogy mikor csókolja meg a juhász legkisebb fiát. Az író (és egyben rendező) úgy volt vele, hogy kapja be mindenki, aki a romantikát várta, ő csak egy jó kis izgalmas, öldöklős thrillert akart gyártani. És nem igaza van. De!

A két színész srác, aki játszik benne, nem játszanak annyi ismert filmben, de mindkettő mostanában tűnt fel két nagyon ismert és népszerű sorozatban. Az egyik Sean Patrick Flanery, aki a Dexter utolsó(?) évadában volt a minden lében kanál magánnyomozó főni, akit régebben főleg az ifjú Indana Jones-két emlegettek. A másik bratyó a The Walking Dead Daryl Dixonja. Én speciel nem nézem a szekrényemben lakó szörnyek miatt. Mindkét fiatal egyébként nagyon hozta a hidegfejű vérontó szerepét. Leginkább a markáns arcú Willem Dafoe miatt érdemes rászánni az időt, akiben főleg azt szeretem, hogy annyira gátlástalan, hogy minden kényelmetlen szerepet elvállal, amiben valami olyat kell hozni, amit egy színész nem szívesen tesz meg. Ilyenkor találják meg Willem Dafoe-t aki nem csak merész, de olyan arca van, hogy bepisilünk. Speciel ebben a filmben ő volt a jó, a nagyképű vérprofi, aki zseniálisan alakított ebben a kis műben.

A Testvérbosszú egy igazi krimi-thriller, amiben van némi vallás, némi brutalitás, csavaros történetvezetés, és elképesztő helyzetek folyamatos egymásutánja. Egyszer mindenképp érdemes végigülni. Willem Dafoe fanok – ha még nem láttátok – itt az idő!