Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Habár talán ez nem annyira ismeretlen a nézőknek, de nem hiszem, hogy több ember ismeri, mint amennyi látta. Ennek semmi értelme, de értitek. Nem rég néztem meg újra és úgy éreztem meg kell veletek is osszam az élményeimet. Sokak szerint unalmas, de mögé kell látni az egyhangúnak tűnő képeknek és akkor még tetszhet is. Ez alkalommal a 2003-as (te jó ég, már tíz éves ez a film) Elveszett jelentésről írok.
A magyar cím ismét óriási baromság, de mindegy! Egy ilyen címből teljesen másra lehet következtetni.
A történet egyszerű és összetett. Az idősödő színész, Bob Harris (Bill Murray) elutazik Tokióba egy reklámfilm leforgatása ügyében. Ugyabban a hotelben száll meg a fiatal és bájos Charlotte (Scarlett Johansson), aki híres fotós férjét kísérte el. Két különböző élet, de egy valami közös. Mindketten halálra unják magukat magányukban és álmatlanságtól szenvednek. Ám útjuk kereszteződik a hotel bárjában és onnantól elválaszthatatlanok lesznek. A találkozásból barátság lesz, a barátságból vonzalom, a vonzalomból pedig nem is tudom micsoda.
Leginkább így tudnám leírni, de ez a film nem feltétlenül a kettejük között kialakuló viszonyról szól. Sokkal inkább arról, milyen az, ha az ember teljesen egyedül van annak ellenére, hogy egy zsúfolt hotelben lakik egy eléggé zsúfolt városban. A másik mondanivalója, hogy hiába van szánk és tudunk beszélni, ha nem értünk egy nyelvet, teljesen elveszünk. Az angol címe is valószínűleg erre akar utalni: Lost in translation. Lássuk be, bosszantó, ha nem tudjuk megértetni magunkat.
A film egyébként nagyon jól ötvözi az amerikai tömegfilmek és a művészfilmek sajátosságait. Mindamellett tele van beszédes képsorokkal, kedves jelenetekkel, nem akármilyen képkompozíciókkal. Például, mikor ülnek az ágyon és mindez az ablak visszatükröződéséből van felvéve, az piszok nehéz. Nagyon hangsúlyos továbbá az egy helyben álló, sokszor nézetet váltó kamera jelensége. Japán nagyon jó alapanyag egy film tökéletes fényképezéséhez.
Arra próbálok rávilágítani, hogy habár nem egy Csillagok háborúja, vagy Bourne-rejtély, teljesen meg tud feledkezni az ember arról, hogy bizonyos jelenetekben tulajdonképpen a világon semmi sem történik. Persze ordít mindről, hogy miről is van szó, de éppen csak valaki sétál vagy ül egy széken és néz maga elé. Egy annyira kedves és emberi milliőt varázsol elénk a rendezőnő, Sofia Coppola (a nem csak névrokona a másik nagy Coppolának), hogy semmi keserű szájízem nem volt a nézése során.
Persze a sikerhez kellett a két főszereplő is. Azt hiszem a magányos szépség szerepére tökéletes volt a mély hangú, mindenfelől kerekded szépség, a kis mosolyával és kedves pillantásaival. Ahogy zavarában a vállait felhúzza az újdonsült barátja előtt, az a színészi testbeszéd csúcsa. Amúgy Scarlett Johanssonról volt most szó, ha valakinek nem esett volna le.
És hát az én egyik nagy kedvencem, Bill Murray, akinek ez az egyetlen Oscar-jelölése, ami sajnos csak jelölés maradt. Régebben főleg szarkasztikus, de szerethető antihősöket alakított, mostani filmjeiben inkább elveszett és magányos urakat alakít. Az Oscar szele főleg amiatt a jelenet miatt csaphatta meg, mikor fényképezik és felveszik vele a whisky reklámot. Murray játéka frenetikus.
Ez is azon kevés filmek közé tartozik, amire azt tudom mondani: NA, így kell egy filmet befejezni. Nagyon sok filmnél érzem, hogy ennél jobbat is írhattak volna, de ennél nem. Pont úgy lett lezárva, ahogy egy ilyen hangulatú filmet le kell. Sofia Coppola az anyatejjel szívta magába a Coppolák tehetségét.
Az Elveszett jelentést mindenkinek ajánlom, még azoknak is akik nincsenek odáig a műfajért. AZ az emberkék viszont, akik szeretik a lassabb, nyugalmasabb hangulatú filmeket, azoknak kötelező darab!
