Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Hollywoodban négy féle színész van. A szimpatikus tehetséges színészek (Hugh Jackman, Edward Norton), a nem szimpatikus ripacsok (Taylor Lautner, Tom Arnold), a szimpatikus ripacsok (Ben Affleck, Stallone) és a nem szimpatikus tehetségek (Tom Cruise). Azt hiszem a mostani filmem kulcsfigurája az utolsó kategóriába sorolható. Nekem személy szerint nincs problémám az emberrel, de tényleg nem az a szeretetreméltó figura. Viszont ebben a filmjében egyértelműen kimutatta, hogy ő ért a filmekhez, sőt ezt teljes egészében magáénak tudhatja. Ő volt a történet megírója, a forgatókönyvíró a rendező és a főszereplő. A férfi, akiről beszélek Billy Bob Thornton és az 1996-os teremtménye, a Pengeélen című film.
A film az elmegyógyintézetből frissen kiengedett Karlról szól, aki két ember kiskorában történt meggyilkolása miatt egész életét benn töltötte. Miután kiengedik, kap egy szerelő munkát minimálbérért és megismerkedik egy kisfiúval és annak családjával. A film az ő szívszorító boldogulását hivatott bemutatni.
Sokan biztos azért sem szeretik, mert nyeszlett teste és csontos arca ellenére is be tudta fűzni a még hamvas Angelina Jolie-t. Na, mindegy. Ennek ellenére legelső rendezése egészen jóra sikeredett. Mindig csodáltam azokat, akik meg tudnak írni egy jó sztorit és még le is tudják forgatni azt, úgy ahogy kell. Ám Thornton nem egyszerűen csak leforgatta, nagyon okosan és átgondoltan tette azt.
Rengeteg féle kameraszög és beállítás van benne és mindegyik a helyén van. A premier plánok (mikor csak az arc látszik) mindig jó időben és jogos környezetben fordulnak elő. Tudta mikor mennyire kell az embernek belenéznie, elfordulnia. Mindent. Sokan nem tulajdonítanak ennek sok jelentőséget, pedig az indokolatlan kamerázgatás nem mindig vezet jóra. Ami a legszimpatikusabb benne, azok a hosszú jelenetek, vágás nélküli jelenetek. Például az elején mikor a főhős egyetlen kameraszögben elmeséli a sztoriját. Azt, ha úgy lenyomta Thornton akkor az tényleg nem akármi.
De persze a filmhez kellett a jó sztori is. Mikor belekezdtem egészen másra számítottam. Azt hittem olyasmi lesz, mint a Legbelső félelem vagy a Közönséges bűnözők. Szóval, valami krimire vagy thrillerre számítottam. Egyáltalán nem gondoltam, hogy egy jó hangulatú (családi) dráma fog belőle kikerekedni. Az eleje például egyáltalán nem erre enged következtetni, ahogy az az idegesítő arc ott mondja a perverz sztoriját.
Ám, muszáj kitérjek erre a „jó hangulatú” mondatomra is. Azt hiszem mindenki tudja, miről beszélek ha azt mondom, hogy Billy Bob nem „nyomta a fullba a kretént”. Ez a film is hasonló miliővel és hangulattal bírt, mint mondjuk a Forrest Gump vagy bármelyik kissé kevesebb intelligencia hányadossal élő emberről szóló mozi. Hasonlóan az említett filmhez, ezen is jókat lehet kacagni, de ha belegondol az ember, ez egyáltalán nem vígjáték. A Forrest Gumpot is kismilliószor megnéztem süldő kismalac koromban, de csak tizennyolc-huszonévesen jöttem rá, hogy egyáltalán nem vidám film. Most már nagyobb kismalac vagyok, már leesett, hogy ez sem olyan. Főleg az az egy mesélős jelenet az erdőben, az szíven üt. Már csak azért a jelenetért odaadtam volna neki az Oscart.
Kicsit megint szinkronellenes leszek. Nagyon érdemes eredeti nyelven megtekinteni a filmet. Nem csak azért, mert a főszereplőt nem adja úgy vissza a magyar szinkron, hanem mert az a filmben uralkodó déli akcentus, az frenetikus. Az adja meg a filmnek a zamatját.
Azt hiszem Billy Bobot már eleget fényeztem, bár ebben a filmben elég nehéz ráismerni. Azért a többi szereplőt sem kell félteni. A kis Frankie-t játszó színészpalánta például igazán tehetséges kis vadhajtás, de sajnos idősebb korára már nem hozott neki Hollywood akkora sikereket. A másik jó színészi játékot Dwight Yoakam hozta (a doki a Crankből), aki a legtipikusabb falusi suttyó volt, a „rossz karakter”, akit tényleg szívesen agyonütöttünk volna. Hiába, az antipatikus szereplőket is el kell ismerni.
A Pengeélen egy igazán kedves és szeretetreméltó szép film, ami leginkább arra tanít meg, hogy mindenkit először meg kell ismerni, mielőtt bármit is mondanánk róla. Nekem sem volt szimpatikus az elején Karl, de a végére nem tudtam őt megunni és már-már sajnáltam, hogy vége a filmnek. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó drámákat.
