Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Megszokhattátok már, hogy minden „jubileumi” számnál valami ínyencséget dobok a tányérra. Nincs ez másképp most sem. Ezúttal egy régi film egészen új köntösbe bújtatott változatát ajánlom nektek. Ez a film az 2000-es Memento kronológiai verziója.
Ez annyit tesz, hogy míg az eredetiben a cselekmény visszafelé játszódik, ebben rendes sorrendbe tették a cselekményt. Sokan úgy gondolják, ezzel kiherélik az egészet, de szerintem egyáltalán nem, mert a film így is abszolút megállja a helyét. A kritikában főleg azoknak kedvezek, akik látták a nem lineáris kópiát.
A film Leonardról szól, aki egy gyilkossági kísérletben elvesztette a rövidtávú memóriáját. A támadásban meghalt a felesége, ezért hálátlan sorsa ellenére igyekszik kinyomozni ki tette ezt velük. Ennyit írok le róla, a többivel már csúnyán bespoilereznék, ami nem szép dolog.
Én már láttam előtte az eredetit, és elmondhatom, hogy érdemes ezt a verziót is megnézni. A Memento is egy olyan film, amit nehéz elsőre megérteni. Így a legideálisabb az, ha úgy csináljátok, ahogy én. Megnézitek, aztán később még egyszer, és akkor ültök le megnézni a sorrendbe tett változatot. Úgy tényleg össze fog állni. Nekem is könnyebb volt így teljes egészében összerakni a kis puzzle darabokat.
A film itt a fekete fehér részekkel kezd, itt esik le igazán az embernek, hogy az az egész történés legeleje, és a film akkor indul be, mikor a film kiszínesedik. Habár hazudok, mert nem is azzal kezd, hanem a stáblistával visszafelé, az aranyos. Ne érezzük azt, hogy itt már az elején lelövik a „poént”, mert Nolan tisztában volt azzal, hogy kiadható ez a fajta cselekményvezetés, és ennek ugyanúgy megdöbbentő vége van. Sőt ha belegondoltok, az eredetinek a legelején fordítva mutatják a jelenetet. Itt az szépen megy előre, és itt is lesokkol minket a végkifejlet. Azért a Nolan-bratyók mégiscsak zsenik.
Szokásomtól eltérően ezúttal teszek egy kis negatív kritikát, ami egy filmajánlónál nem megszokott, ámde baromság, de nem tudom magamban tartani, meg aztán nem is szívesen hazudok a kedves olvasóknak. Az igazi filmben ugye van egy rövidke jelenet, amit megismételnek, de abban indokolt, és megértjük, hogy hova érkeztünk. Mikor elkezdtem nézni, reméltem, hogy ezeket kiszedik és nem lesz az a szétszabdalt jellege. Ez sajnos nem jött be, a jelenetváltás előtt és után ugyanazt a jelenetet látjuk, ami talán kicsit visszatetsző, azokat kivághatták volna. De biztos van aki szerint ez növeli a film művészi értékét, szóval talán nem akkora hiba.
A színészi játékokat főleg két ember viszi a hátán, az egyik Joe Pantoliano, akire szeretnek ilyen kétes szerepet aggatni, már a Mátrixban is jól alakított az árulót. A másik tehetség egyértelműen a főszereplő, Guy Pearce, aki egyszerre ijesztő, ijedt, határozott, határozatlan, igazi kétarc. Aki esetleg nem tudná ki az, annak inkább azt mondom, hogy ő volt a Vasember harmadik részében Aldrich Killian, csak itt még sokkal fiatalabb és – ha ez lehetséges – vékonyabb.
Aki látta a Mementot és nem volt világos, nézze meg ezt. Aki nem látta a Mementot, az ne ezzel kezdje, vagy azt megharapom.
