Elnézést a túlzó címért. Amit ma átéltem, azt egy picike kis csúcsélménynek lehet talán nevezni, amitől a megvilágosodás elég messze lehet, ha hihetünk a szenteknek, buddháknak, jógiknak, és zen mestereknek. Az egész úgy kezdődött, hogy nyugtáztam azt hogy gyönyörű idő van, de a tegnapi eső miatt friss a levegő, szóval gondoltam biciklizek egy kiadósat. Ez most a szokásosnál is jobbra sikerült.
Edzéshez egy olyan mobilalkalmazást használok, ami GPS-szel kódolja azt, hogy merre, és milyen gyorsan haladtok, kiszámolja hogy mennyi kalóriát égetek el, mennyi az átlag, és csúcs sebességem. Az eredményeimet megoszthatom facebookon, és azokkal az ismerőseimmel, akik szintén ezt a programot használják, versenyezhetek is virtuálisan, de mégis a valóságban.
Elindítottam tehát az Endomondo Pro-t a telefonomon, és elkeztem tekerni Józsa felé. (gondolom a profibb országútisok kiröhögnének hogy „ilyen buzis távokat” tartok edzésnek, ennek ellenére én így is nagyon élvezem.) Ha már nálam van a telefon, akkor nehogymár ne használjam ki az összes lehetőségét! Visszakanyarodtam a fejhallgatómért, és letöltöttem Gánti Bence egyik előadását a telefonomra. (Téma: a spirituális tanok körképe).
Nagyon nehéz volt elindulni, már három napja nem tekertem, ezért úgy éreztem alig van bennem erő… Az előadás lebilincselő volt, és átsegített a holtponton, míg nem kiértem a főútra. A szél annyira zúgott, hogy alig hallottam belőle valamit. Állandóan kifújta a fülemből a fejhallgatót. Persze én nem adtam fel… Hasznosan akarom tölteni az időmet, tanulni és edzeni, és egészségesen élni, és flow élményeket átélni! Ha törik ha szakad.
Végül megadtam magamat a szélnek. Nem figyelhetek egyszerre két dologra. A fejhallgató lobogott mögöttem a szélben mint egy kibontott sál. Sokkal szabadabbnak éreztem magam. Eszembe jutott hogy ma még nem is meditáltam, ugyhogy próbáltam semmire se figyelni, csak arra hogy lélegzek. Az út részének kezdetem érezni magam, a fáradtség ami a lábamat kínozza a túlfeszített izmok miatt szinte felolvadt a napsütésben.
Persze pár perc után elkezdtem agyalni a dolgokon: Van egy személyi edző haverom, Dávid. Kiváló szaklember, teljesen máshogy áll az egészséges életmódhoz mint alegtöbb „kalória guru”. Van egy facebook oldala ahova jobbnál jobb írásokat tölt fel a témában. Multkor posztolt valamit, amin én nagyon gondolkodóba estem. A bejegyzés lényege az volt, hogy a megfeszített testedzés gyakorlatilag meditáció:
ÉletFormáló:
április 17.
Szeretek meditálni.Heti 2-4 alkalommal szoktam, 25-45percen keresztül.
Ilyenkor a testemre, a légzésemre, a zenére figyelek.Próbálok minden mást figyelmen kívül hagyni, koncentrálni.
Eközben gyakran nehéz súlyokat emelgetek. Vagy a saját testemet.(Teljesen egyetértek tanárommal, Brad Pilonnal, ő inspirált erre a post-ra)
Namost ez nagyon szép, meg jó, de amikor elolvastam volt bennem egy kis hiányérzet. Írtam Dávidnak, hogy ezzel én nem teljesen értek egyet, és majd kifejtem neki hogy miért is nem, de ez azóta elmaradt, most meg eszembe jutott a dolog újra…Vajon mi az ami nekem nem tetszik a fenti idézetben?
Valahogy így agyaltam el a dolgon:
A meditációnak három komponense van.
- relaxáció
- koncentráció
- kontempláció
Ezek közül külön-külön is nagyon hasznos mindegyik, és tágabb értelemben talán bármely komponenst lehet meditációnak nevezni, önmagában is. Tehát ha én nagyon koncentrálok egyvalamire, az pongyolán fogalmazva meditáció.
De mitől teljesebb az, ha ez a három dolog együtt van jelen?
És mért ne lehetnének együtt ezek a komponensek súlymelés, vagy bármilyen sporttevékenység közben?
Először is azért nem, mert sport közben elég nehéz ellazulni. A monotónia megvan, a fegyelem megvan, ez oké. Aki sportol, az mindneképpen koncentrál, de nem valószínű hogy relaxál. Viszont a legfontosabb: ha sportolok, akkor akarok valamit. Nagyobb izmokat, jobb teljesítményt, szebb alakot. És ezzel semmi baj nincs, de ahogy én elképzelem, a tényleg meditáló a szemlélődésen kívül nem akar semmit. Nem akar nagyobb teljesítményt elérni, azt az egó akarja. Meditáció alatt pedig, pont hogy az egónktól próbálunk megszabadulni!
Persze bele lehetne kötni ebbe a gondolatmentbe azzal, hogy az egófeladás, és a felébredés ösvényén vezető út során megtett távolság is egy eredmény, ha úgy tetszik egy teljesítmény, amit akarás nélkül nem lehet elérni. És ez így is van, de szerintem ez mégis más, mint a sportteljesítmény.
Bizos lehet úgy is sportolni, hogy az ember egyáltalán nem vágyik nagyobb izmokra, vagy szebb alakra. A saolin szerzetesek sem hiszem, hogy öncélúan fejlesztik a harci képességeiket.
A gondolatmet végére érve megint átjárt az a bizsergő érzés. Kb. félúton lehettem a célom felé, egy szántóföld mellett robogtam el. Lenéztam a út mellé, és azt láttam, hogy egy tengelic csipeget valamit az útszéli bogáncsról, közvetlenül a bicikliút szélén, nagyon közel a taljhoz. Cseppet sem érdekelte a madárkát, hogy 50 centire húzok el mellette. Nagyon meghatódtam. Láttatok már tengelicet? Gyönyörű kis madár. Hátrafordultam és magam után kiabáltam eufóriában úszva hogy:
„-GYÖNYÖRŰ VAGY! „
Kacagtam magamon. Akkor most hogy is van ez a sportolás, meg a meditáció?
Gondoltam ismét lenézek az út szélére, hátha látok valami inspirálót megint.
Egy káposztalepke illegette a szárnyait. Tudjátok, a legközönségesebb, szépnek egyáltalán nem mondható, egyszerű szürkésfehér jószág. És innen kezdődik a spirituális élmény, amit a szavak már nem adnak vissza.
A gyönyörű szó visszangzott a fejemben, ami 1-2 másodperce hagyta el a számat, ezzel látszólag ellentétes a káposztalepke közönségessége, de hirtelen bevillant, az akit a Világon mindennél jobban szeretek, akinek az arca ami minden csak nem közönséges. Pont olyan szépségpöttyök vannak rajta mitnt Amidala hercegnőnek, a Baljós árnyakból. És a lepke szárnyán is pont olyan szimmetrikusan helyezkedik el a két pötty, amikor kitárja a szárnyát! Ez így leírva olyan 5-10%-ban adja vissza az élményt. Verbálisan nem lehet (talán nem is lenne szabad) megerőszakolni, de mégis megpróbálom:
Valami olyan felismerés, hogy a Világegyetem minden gyönyörűsége ugyan onnan ered, a szimmetria, a geometria… és minden, amiről azt gondoljuk hogy szépséggel csak mi ruházzuk fel, valójában egy létező tökéletességből meríti ezt a tulajdonságot.
Azt hiszem, egy kisebb fajta csúcsélményben volt részem. Nem kizárt hogy a zen mesterek is ilyen élményekből nyerik az ihletet a verseikhez.
Elvontan hangzik? Tudom. Megőrültem volna? Ha igen, akkor szívből kívánom minden élőlénynek a Világegyetemben, hogy a másodperc tört részére őrüljön meg ő is.
Na várjatok, de még közel sincsen vége!
Eljutok a bicikliút végére, és visszafelé olyan sebességgel tekerek mint még soha. Feltehetően életem legjobb idejét futottam. Ebben a lejtő, a hátszél is besegített, nomeg az hogy olyan elképesztő erő volt bennem ennek a kisebb csúcsélménynek a hatására, hogy leírhatatlan élvezetet nyújtott az, ahogy az izmaimat a végimerültségig leterhelem. Mint egy nyílvessző akit kilőttek. Minden lámpa zöldre vált, sehol egy kocsi, ez az én utam. Suhantam a szélben, imádtam mindent, és mindenkit a Világon. Ha egy részeg tanyabájkos paraszt elém szlalomozott volna, és én 3 métert repültem volna fejjel az árokba, szeritnem (ha túlélem az esést) őt is a keblemre öleltem volna, és elbicegtünk volna sörözni.
De nem ez történt. A zebránál meg kellett állni, és besorolni egy család mellé. Namost én nem túlzottan tisztelem a piros lámpákat, pláne ha nem jön semmi. Apuka épp a kisfiát nevelte a szabályokra…most csak nem vágok át és rombolom le szegény sárcnak a szabályokba vetett hitét…Amíg leálltam, mohón a telefonom után kajtattam…Milyen gyorsan tekerhettem? 45 km/h? 50km/h? Volt az 60km/h is ilyen hátszélben!…
A kijelző azonban 0 km-t mutatott. „Ready to Start?”
Hidegzuhany, és egy kezdődő dühroham őrjítő érzése csavarta meg a gerincem. Szar a kijelzője a telefonomnak, és el se indítottam az Endomondo alkalmazáson a „start” gombot!!! Életem legjobb eredménye, a profi biciklis haverokat is lehet túlszárnyaltam, erre be se kapcsolom azt a TETVES ROHADT telefont! Elöntött a düh, a kétségbeesés és a csalódás. Mért nem cseréltem már le ezt a nyomorult telefont hamarabb?! Minek kínozom magam ezzel a szutyok ócskavassal?! Alig bírtam lenyugodni, a lábam kifáradt, és úgy éreztem hogy így már értelmetlen tekernem. Kinek bizonyítsak most?
Aztán a düh egyszer csak elillant, én pedig másodjára is kinevettem magamat.
Most akkor hogy is van ez a sportolás meg a meditáció?