Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Ezer meg egy ilyen című film látta már meg a napvilágot. Nem összekeverendő például a Tom Welling-féle Köddel vagy egyéb régi hasonló című horrorfilmekkel. Amiről én fogok írni az a Frank Darabont és Stephen King féle kooperáció harmadik darabja a két kultfilm, a Remény rabjai és a Halálsoron után. Habár ez a film nem kapott akkora dicséretet és nem emelték kultuszfilmes magaslatokba, bátran állíthatom, hogy a három közül talán ez a legfelkavaróbb. Persze ennek ellenére ez az egyik olyan horrorfilm, amit bármikor megtudnék nézni, mert veszettül zseniális. Ez A köd 2007-ben sújtott le ránk.
Egy amerikai kisvárosban járunk, ahol az évszázad vihara tombolt. David Draiton felmérve a károkat szomszédjával és fiával elindul a közeli szupermarketbe, hogy megvegye a szükséges dolgokat. Eközben a hegy felől érkező rejtélyes és borzasztóan sűrű köd lepi el a várost. A boltban lévő pár tucat ember mit sem törődik vele egészen addig, míg egy férfi be nem rohan vérző fejjel, azt kiabálva: „valami van a ködben”. A következő pár napra az emberek a boltban ragadnak, miközben megismerik a köd csöppet sem jámbor lakóit.
Frank Darabont korábban a Stephen Kingtől szokatlanabb drámákat filmesítette meg, ám ezúttal az egyik horror novellájába vágta fejszéjét – ha élhetek ezzel a képzavarral. Nem vagyok a horrorok nagy tudója, soha nem bírtam a műfajt. Nem is értem, hogy miért jó az, ha az ember azért néz valami, hogy aztán bepisiljen a félelemtől vagy ijedtségtől. Nekem ez nem élvezet, inkább szenvedés. Azért ecseteltem itt a nyomorom, mert habár nem értek a horror műfajhoz, ez szerintem nem tartozik a durva horrorok közé. Habár vannak benne olyan jelenetek szép számmal, mégsem kapunk frászt öt percenként és nem félünk, hanem inkább izgulunk – de azt aztán nagyon. Vagy lehet ez a horror, nem az öt percenként bepislantós… nézzétek ezt el nekem!
Küllemre semmiben nem különbözik a korábbi Daradont daraboktól. Hasonló kocsizó kamera van benne, jellegzetes színek, és jól átgondolt háttérmunka. Sokban különbözik a korai alkotásaitól abban, hogy ez teli van speciális effektekkel, úgynevezett cgi-vel. Helyenként talán nem annyira erős és élethű, mint az erre specializálódott rendezők filmjeiben, de nem is ezen van a hangsúly, szóval engem speciel nem is érdekelt. A történet úgyis annyira magával ragadja az embert, hogy a külcsínnel nem is foglalkozik.
Most sokan fel fognak szisszenni, de kicsit olyan a film, mint egy rögtönzött kényszervalóságshow. Sok ember akaratlanul be van zárva a négy fal közé, teljesen egymásra utalva. A film egy rendkívül jó szociális mintát ad nekünk. Azért szeretem például a korai valóságshowkat (amiket még nem kontrolláltak annyira) illetve ezeket a celebes főzőműsorokat, mert ezekben jön ki igazán, hogy valaki milyen a valódi életben, a civil életében. Ebben a filmben az van kidomborítva, hogy milyen is maga az ember, milyen ha csak a másikra számíthat, és miként viselkednek a különböző beállítottságú és habitusú emberek ilyen hálátlan élethelyzetben.
Továbbá a film nem kis filozófiai és bibliai eszméket vonultat fel. Emberekről, emberségről, gyarlóságról, ösztönökről, arról hogy ki mit érdemel meg, ki mennyire jó és rossz. Ráadásul szemtanúi lehetünk annak, hogy alakul ki egy szekta, vagy akár egy vallás. A legmegosztóbb szereplő Mrs. Carmody, vagy ahogy magát hívja „Isten szócsöve”, megosztja mind a nézőt, mind a filmben szereplő embereket. Itt derül ki, miként hat a hit és a vallás azokra, akik bármelyik pillanatban az életüket veszthetik. És még sorolhatnám, mögöttes gondolatokban és filozófiában döbbenetes a film.
Mindez egyébként a rendező úrnak köszönhető, aki a forgatókönyvet is írta, és valószínűleg itt-ott a történetbe is belenyúlt – bár a Kinges művet nem olvastam. Nála már megtapasztalhattuk a Halálsoronban, hogy képes megrendíteni az embereket nem kis mértékben. Amikor egy jelenettel kvázi szíven döf minket, mindig tudja hogyan csavarjon azon még vagy egyet, kettőt, tízet… Azért tetszett ez a film is, mert nagyon feszegeti az emberi tűrőképesség határait, sőt néha át is lépi azt – embere válogatja.
A szereplők sincsenek a véletlenre bízva. Egy-két megszokott Darabont- filmszínészen kívül, kizárólag olyanok vannak benne, akik az adott szerepre születtek és el is tudják játszani azt. De mindközül a legmaradandóbbat egyértelműen Marcia Gay Harden alakította a már emlegetett mélyen vallásos Mrs. Carmody szerepében. Az ő karaktere annyira megosztó, visszataszító és felháborító és annyira gusztustalanul jól játssza el, hogy ismét nem tudom, hol van ilyenkor az Akadémia. Sokkal rosszabb és kevesebbet alakító színészek kapták már meg bármelyik rangos elismerést. Ha van undorító karakter, az az övé.
A köd egy hátborzongatóan izgalmas és cselekményben dús horrorfilm. Nem akarok elárulni semmi fontosat, de akik még nem látták, és nem túlzottan horror rajongók, azok csak akkor nézzék meg, ha utána hamar fel tudnak vidulni. Nem a felkavaró a jó szó. Mindenesetre embert próbáló. És az a zene… A műfaj szerelmesei nézzék meg minél előbb, ők imádni fogják – de szerintem már úgyis látták.
