Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Emlékeztek arra a Family Guy részre, mikor Peter Griffin ül egy Hugh Hefner-féle köntösben a kandallónál és elmond három Stephen King történetet? Az egyik A remény rabjai, azt remélem senkinek nem kell bemutatnom. Aztán a Tortúra, amit olykor-olykor leadnak a tévében, én is ott láttam még anno karácsonykor, pedig nem az a vidám karácsonyi sztori. A harmadik filmet akkor még én sem ismertem és szégyellem is magam, mert nagyon híres film és mellesleg ugyanaz rendezte, mint a Tortúrát, Rob Reiner (aki pedig az egyik South Park részből lehet ismerős, mikor a cigit be akarják kézzel-lábbal tiltani). A számomra – és mint kiderült elég sok ember számára – ismeretlen harmadik Stephen King adaptáció az 1986-es Állj mellém.
Az Állj mellém is azok közé a King-irományok közé tartozik, amelyek nem rémisztőek, hanem elgondolkodtatóak és drámaiak, mint például A remény rabjai vagy a Halálsoron. A történet négy kisvárosi vásott kölyökről szól, akik hallották, hogy egy hozzájuk hasonló fiatal holtteste fekszik egy a helységtől nem messze lévő tónál. Egyfajta morbid kíváncsiságtól hajtva elindulnak, hogy megtekintsék, miközben mindenféle kalandba keverednek.
A film legnagyobb erénye a realizmus. Az ötvenes években járunk, ilyenkor a gyerekek még kinn játszottak, pláne a kisvárosban élők. Habár átlagos gyerekek, mégis több csibészség van bennük, mint társaikban. Szeretnek bagózni, fegyverrel játszani, egymás anyjával ugratni a másikat, hullákat nézegetni és így tovább. Mégis a filmnek van egy szeretetreméltó és életszagú mivolta, ami nagyon magával ragadja az embert.
Mind a négy kölyök más személyiség, amiből minden adott lehetőséget kihasználnak. Az őrültet könnyű kihozni a sodrából, a bandavezér hiába balhés, ő a józan ész, a kis dagit könnyű megijeszteni és rászedni, egyedül a negyedik a mérleg nyelve, aki próbál normálisan viselkedni. Bájos történet, tényleg visszaidézi a boldog gyermekkort, amikor még egymásnak mesélgettük a különböző városi legendákat és kis építményekben szerettünk bandázni és elhatárolódni a szülőktől. Ebben sincs másképp. Megjelennek a HVCS karakterek is, akik a menő kocsijukkal postaláda-baseballoznak, meg van rugóskésük, pont úgy, mint ahogy az az életben is lenne. Mindezzel arra próbálok rávilágítani, hogy az egyszerűsége és az életszerűsége az, ami nagyon megragad minket a filmmel kapcsolatban.
Képeikben pont olyan, mint egy régebbi TV-film, ami talán még barátságosabbá teszi. Nem tudom, hol játszódik, de javarészt olyan a film, mint egy természetfilm. Gyönyörű helyeken járnak, szinte festményjellegű az egész. Rob Reiner pedig már tapasztalt öreg róka, tud még erre dobni egy lapáttal a kamerajátékaivalm képkompozícióival, nem is beszélve a korabeli zenékről – ezt már nagyon szerettem a Tortúrában is.
Mégis a mondanivaló az, ami igazán átütő ebben a kis filmecskében. Narrátor mesél nekünk közben, aki az egyik srác felnőtt korában. Hallatszik, hogy valószínűleg író lehet, mert nagyon jól és vagányul mesél. Nem fél kimondani csúnya szavakat és nagyon humoros. Fenn tartja az érdeklődést. Ami mégis fontos, az az a belső gondolat, hogy mi van ha a vágyott dolgot egyszer megkapjuk. Megváltoztat az minket, avagy sem. A fiúk folyamatosan haladnak a halott srác felé, de nem mernek belegondolni abba, hogy milyen élmény lesz ez gyermeki lelküknek. Szinte a változás és felnőttéválás felé menetelnek. Az egy igazán zseniális jelenet, mikor aztán célt érnek, de többet nem mondanék erről, mert az már spoilernek minősül, és azt nem szeretjük, utáljuk!
Ha a színészekre rátérünk az egyik szemünk sír a másik nevet. Nevet, mert láthatjuk például a fiatal Kiefer Sutherlandet, vagy Wil Wheatont, aki a Star Trek – Új nemzedék sorozatában játszott. A legkacagtatóbb mégis a kis ijedős kövér gyerek, aki maga Jerry O’Conell (!!!). Hát, azóta már együtt van Rebecca Romjinnal, szóval már nem az a lúzer kis digidagidaganat, mint anno. A másik szemünk azért sír, mert a legtehetségesebb kissrác, aki a bandavezért játszotta, River Phoenix (Joachin Pheonix bátyja) már nincs az élők sorában. Huszonhárom évesen a halálba narkózta magát. Kár érte, mert nagy színészi karrier állt még előtte. Egyébként mindegyik fiatal színészpalánta megállta a helyét. Szerepel még benne két ismerős arc, de őket sem lövöm le. Mindenesetre ez a film elindította pár ma már jól ismert színész karrierjét.
Az Állj mellém egy nagyon szívbemarkoló és elgondolkodtató kalandfilm gyerekekről nem gyerekeknek. Szülőknek ajánlom is meg nem is. Aki már elmúlt tizenhat mindenképpen nézze meg, még csak nem is olyan hosszú. Arra mindenképp jó a film, hogy megismerjük Stephen King másik oldalát.
