Bürokrácia – Kinek az érdeke?

A Bürokrácia napjainkban igen csak virágkorát éli, aligha mondanék ezzel újat bárkinek is, aki próbált már hivatalos ügyet intézni életében itt, szép hazánkban. Már-már megszokottnak tűnhet a lavírozás egyik szabálytól a másikig, csak győzzön az ember megfelelni mindnek, ha el akar intézni valamit.

Példának okáért egy bizonyos változást bejelenteni egy hivatalban csak és kizárólag egy bizonyos űrlapon lehetséges. Van ilyen, gondolnánk, nosza, megvesszük (ha már meg kell venni), kitöltjük és már készen is vagyunk. No persze… „ahogy a Náncsi néni azt elképzeli”… A szóban forgó űrlap ugyanis nem kapható a hivatalban. Nyomtatványboltban szerezhető be. Irány tehát a nyomtatványbolt. Ahol is kiderül, hogy a szükséges űrlap már jó ideje hiánycikk. Hoppá… A változás bejelentése a hivatalban kötelező – a változás bejelentéséhez szükséges űrlap viszont hiánycikk. Nos, így ember legyen a talpán aki meg tud felelni az adatszolgáltatási kötelezettségének… mert így ugye hiába a jószándék, az időráfordítás, az energia, amit sikerült beleölni az ügyintézésbe, a vége mégis csak az, hogy az adatváltozás nincs bejelentve. …És még örülhet az ember, ha meg nem büntetik az adatszolgáltatás elmulasztásáért. – Ez az eset pár évvel ezelőtt történt velem.

Frissebb élményem ezügyben: Pár napja egy nekem utalt pénzösszeget akartam átvenni egy bizonyos pénzintézetnél (W.U.).  Nagyszerű – gondoltam –, gyorsan megérkezik a pénz, biztosan minden rendben lesz. Nos, újfent „ahogy a Náncsi néni azt elképzeli”… Mert hogy a tranzakciószámon és a saját adataimon túl a feladó adatait is tudnom kell, meg kell adnom – természetesen – egy erre a célra szolgáló űrlapon. Ám de ki tudja hogyan, a nevembe a számítógépben – mint kiderült –, nyilván elírás folytán egy plusz betű is belekerült, így már nem mutatott teljes egyezést az általam állított nevemmel és a személyi igazolványomban szereplő nevemmel. – Az ügyintéző ráncolta a szemöldökét, látván az eltérést. Ez után felfedezte, hogy a feladó neve sem stimmel teljes egészében az általam feladóként feltüntetett személy nevével. És lám-lám az eredmény:

Két eltérés is van az adatokban – és hiába, hogy a tranzakciószám stimmel, az összeg stimmel, a címzett nevében láthatóan csak egy betű plusz van, a címzett lakcíme is stimmel, sőt a feladó vezetékneve és a feladás helyének megjelölése is stimmel – így sajnos nem adhatja ki a pénzt.

Nem…? Hanem? Megtartaná inkább…?

Nos, a szabály az szabály – még ha meglehetősen esztelennek tűnik is. A kilencven százalékos egyezés nem számít. A két eltérés számít. Az ügyfél érdeke volna ez…? Nagyon erősen meg kellene dolgoztatnom a képzelőerőmet, hogy ebben az esetben a szabályok pontos követését illetve betartását az ügyfél érdekének védelmére tudjam vonatkoztatni…

És ha teszem fel egy rejtélyes jótevő utalt volna egy tetemes összeget? Ha a nevét és címét nem adja meg, mert inkognitóban akar maradni, akkor máris búcsút inthetünk a pénznek… Mert nem elég tudni a tranzakciószámot és igazolnunk, hogy bizony mi vagyunk a címzettek… (ez volna a logikus, ugye) ez kevés. Így nem vehetjük fel a pénzt.

S ha nem vehetjük fel a pénzt, akkor az kié lesz…? Ki jár jól végül…?

Bármelyik ügyfél? A feladó? A címzett?

Vagy a pénzintézet…? – Persze, a válasz egyértelmű. A szabályok kínosan gondos betartása legfeljebb is látszólag szolgálja csak az ügyfelek érdekét…

Mi ebből a tanulság? Többek között az, hogy rejtélyes jótevőként ne küldj pénzt senkinek W.U-n keresztül, mert a címzett nem veheti át a neki szánt összeget. Így pénz helyett legfeljebb egy tapasztalattal lesz gazdagabb, hogy valaki – juj de jó – adományt küldött neki.

Végeredményben semmi gondom a szabályokkal – elvégre rend a lelke mindennek. De ha már vannak szabályok, hasznos lenne, ha azok betarthatóak és ésszerűek lennének. – Bürokráciamentesek.