Gyereknapló 3. – A börtön

Értem általában Anyu jött az iskolába. Mindig sokáig dolgozott, meg messze is, így Vali néni a napközis tanár sokszor aggódott, hogy el sem jön. De mindig eljött, még ha kicsit késve is. Általában vásárolni mentünk, ha már megszabadultunk a mindennapok rabláncától. Ezen a napon is így történt. Már alig vártuk hogy hazaérjünk a napi nyüzsgés után, főleg én, hogy ismét birtokba vehessem a 10edik emeleti kis szobácskámat.

Lakott nálunk a házban egy szörny. Gonosz kis bestia volt, embereket evett, meg ami éppen mindig az útjába került. Szegénynek sem lehetett könnyű dolga, mert ugye neki a nap minden órájában, minden óra minden percében, minden perc minden másodpercében élelemre volt szüksége.  A házunk gondnoka okos ember volt – legalábbis gondolom, nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna vele- szóval alkut ajánlott a szörnynek. Ne terrorizálja a lakókat, se senkit aki arra vetődik, munkát ajánlott Neki. Sajátos fizikai adottságainak és erejének segítségével, legyen az emberek szolgálatára, cserébe a Gondnok, gondoskodik a bőséges élelemforrásról számára. A Szörny elfogadt az alkut, nem is nagyon tehetett mást, így legalább béke lehet mindenki számára. A Gondnok, Elektromanót bízta meg a Szörny etetésével, aki serényen helyt is állt feladatának.

Azonban azon a napon, amikor már úgy vártam, hogy ismét birtokba vessem a 10edik emeleti kis szobácskámat, valami váratlan dolog történt. Épp a Szörny segítségével szerettünk volna feljutni, amikor Elektromanó megbetegedett és nem tudta etetni őt. A Szörnyet elkapta az éhség, az a csillapíthatatlan fajta, és Mi lettünk az étke Anyukámmal. Mi elég élelemnek bizonyultunk Neki egy ideig, mert ettől elnyugodott. Ott ücsörögtünk a sötétben, és azon gondolkodtunk, hogy miként szabadulhatnánk e félelmetes börtönből. A helyzetet súlyosbította a tény, hogy anyukámnak nagyon kellett pisilnie, hát igen, rég volt már, hogy elhagyta a munkahelyét. Kétségbeesésünkben elkezdtünk kiabálni, hátha az egyik lakó meghallja a jajveszékelésünket, és elég bátor lesz ahhoz, hogy szembeszálljon a félelmetes fenevaddal és megmentsen minket.  Kisvártatva válasz érkezett, szerettem azt a bácsit, az a pocakos kedves fajta volt, már ha nem bántod a virágait. Na szóval  a Pocakos bácsi azt mondta, hogy Ő sajnos nem tud rajtunk segíteni, de látta Apukámat hazajönni nemrég, felszalad hozzá, Neki biztos lesz valami jó ötlete. Az én Apukám az az ezermester forma volt, nem is rossz fajta, a dolgok felét rontotta csak el, a másik felét mindig jól csinálta. Épp aludt amikor a Pocakos bácsi bekopogott, elég mérges volt, hogy megzavarták álmában, de amikor meghallotta, hogy megevett minket egy szörny azonnal jött segíteni. Nyugtatgatott minket Anyukámmal, hogy várjuk meg az Elektromanót, Ő majd biztos hogy segíteni fog. Akkor feltártuk a súlyosbító körülményt, hogy Anyunak pisilnie kell, Én meg félek a sötétben, és nem tudjuk, hogy Elektromanó mikor lesz jobban. Úgy festett ez motiválja arra, hogy kitaláljon valamit, mert hallani lehetett a távozó lépteket. Kisvártatva vissza is érkezett, és kinyitotta a bestia száját, valami rossz kétfogú villával, már amennyire sikerült kivennem. Végül is, Nekem mindegy volt, akár az én villám is Neki adhatta volna, ha ettől Mi kiszabadulunk végre. Jó sok étel lehetett azon a rozoga villán, mert szép nagyra tátotta a száját a Szörnyeteg. Az egyetlen gond az volt, hogy mi megragadtunk a nyelőcsövében valahol. Tehát másznunk kellett kifele. Engem Anyu emelt fel, majd Apukám a kezemnél fogva húzott ki korábbi börtönömből. Boldog voltam, hogy kint vagyok, de aggódtam Anyukám miatt. Aggodalmam nem tarthatott sokáig, mert az én szabadításomat a csomagjaink követték, amit Apukám rám pakolt. Ott álltam a Szörny szája előtt, eléggé összeroskadva a csomagok súlya alatt, olyan karácsonyfa stílusban – nem hiszem, hogy valaha is szívesen lennék karácsonyfa- és vártam, hogy Anyukámat is kimentsék. Először a kezét láttam meg, ahogy Apu kezébe kapaszkodik, utána jött egy barna haj, majd a homlok, és a többi testrész is amivel minden anyuka rendelkezik. Pont akkora volt a rés, hogy éppen hogy csak kifért. Nagyon örültem, hogy mind épségben megmenekültünk, bár azért annak még jobban örültem volna ha végre leszedik a díszeket rólam, mert a két lábon állás komoly problémát kezdett okozni. Anyu volt a megmentőm.

Ekkor megjelent Elektromanó, és elnézést kért a kellemetlenségért, látszólag már meggyógyult korábbi betegségéből. A Bestia morogni kezdett, amitől én nagyon megijedtem, de Elektromanó megnyugtatott, hogy azért morog, mert végre megint kezd jóllakni és ismét nyugodtan igénybe vehetjük a szolgáltatásait. Hát Mi inkább a sétálás mellett döntöttünk, egy nap egyszer épp elég, ha vacsora lesz az emberből.

Köv.: Rodeó