Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Minap felszálltam a 3-as metróra (mindennapi kalandjárat: vajon ma lerobban-e?), mivel pár megállóval odébb volt találkám egy barátommal. Este volt már, és a szerelvényen egy harmincas cigányember mászkált fel-alá hullakészen, zengett tőle az egész kocsi, cinikusan üvöltötte az emberek arcába: „én tartalak el titeket! én, a cigány! ti mind senkik vagytok! büdös senkik! én, a cigány, csak én vagyok itt valaki…” stb.
Autentikus „Meanwhile in Budapest” életérzés.
Miskolci gyerek vagyok, hozzászoktam a magyar esszenciához, nem akadok fenn. Mindenki szó nélkül tűrte, én is. Jól ismert magyar összetartás. (Van szarkasztikus szmájli? Ide most tennék egyet.) Azért nyilván elfantáziáltam kicsit, milyen jó is lenne össze-vissza püfölni ezt a rohadt suttyót, aki ok nélkül zargatja a békésen utazókat, de leszállva már el is felejtettem az egészet. Igazából visszatartott, hogy cigány volt az illető, és itt hozzáérni, vagy csak beszólni neki feltétlenül egyenlő a rasszizmussal. Hoppá, azt mondtam, hogy „cigány”. Ajjaj, itt ám az is rasszizmus! Pedig csak az ő szavaival éltem – de ugye amit szabad Jupiternek…
Tudjuk, Vörösmarty Mihály és Arany János is mekkora rasszisták voltak A vén cig… bocsánat, Az idősödő roma, illetve a Felülpigmentált magyar állampolgárok Nagyidán című műveik révén. A rasszizmus ellen mára kb. ennyit sikerült elérni: politikai tabuszavakat gyártani, valamint egy rakás bűnözőt, meg egy másik rakás ellenük kikelő, vállalhatatlan, frusztrált neonácit. Éljen a problémafókuszú megközelítés!
Két sör után, még éjfél előtt hazaindultam a találkámról az utolsó járatok egyikével, ugyanazon a vonalon. A metróvágányok mellett két fiatal rendőr cikázott az emberek között, én meg megálltam a peronnak azon az oldalán, ahol nincsenek székek, merthogy a szerelvénynek az a vége tesz le engem az otthonomhoz közelebb. Sokáig nem jött a metró, így hát elkezdtem sétálgatni a túloldali peronig meg vissza, mivel a sétálás bizonyítottan kevésbé megterhelő, mint az egy helyben állás. (Ezt üzenném egyébként a mozgólépcsőn álldogálóknak is, főleg azoknak, akik ezt előszeretettel teszik a baloldalon.) A második körömnél visszafelé látom, hogy közelítenek felém a rendőrök, akik addig senkihez hozzá se szóltak. „Személyi igazolványt kérek.” Oké. Aztán kábítószer van-e nálam. Na, mondom, jól nézünk ki, Pesten már a rendőrök is drogot akarnak nyúlni maguknak a metróban. Aztán fogyasztottam-e kábítószert, ugye, hogy biztos élek ilyesmikkel?
Végül gyanakodva továbbmentek, de szinte láttam az értetlenséget a szemükben: ha nem vagyok narkós (akit cseszegethetnének tovább), akkor miért nem álltam meg én is egy helyben, mint mindenki más – az ún. rendes emberek. Hát ennek utána kellett menniük. Baromi gyanús volt ez nekik, de vajon miért. Majdnem megkérdeztem: tulajdonképpen milyen okból jöttek ide hozzám, nincs bűnözés??? Vagy csak ennyire látszik rajtam, hogy én 2014-ben SEM szándékozom a Fideszre szavazni… Ez pedig rendszerbiztonság szempontjából, kérem, tarthatatlan!
De nem kérdeztem meg. Ahogy idefelé a metrós fickónak sem ütöttem szét az arcát. Ebben az országban ugyanis ezt kell megtanulnod, hogy ne járj pórul: kussban ülni-állni és pofádat befogva tűrni mindent.
Nyolc évig jártam katolikus gimnáziumba, nyolcosztályos tagozaton, utoljára ott éreztem magam így, mint ahogy az utóbbi hónapokban, években Magyarország utcáin. Egy gyengébb pillanatában az egyik akkori igazgatóhelyettes asszony, amolyan Hoffmann Rózsa féle figura rám is ordította, amikor naiv, kamaszos hevületemben az emberi jogokra hivatkoztam, mert egyszerűen ránk zárták az iskolát, hogy véletlenül se tudjon senki kimenni: „milyen jogaid, mit képzelsz te, ahhoz van jogod, hogy befogd a pofád, és azt csináld, amit én mondok neked”. Így, szó szerint. És én befogtam, mert kellett az érettségi. Most is befogom, mert még szükségem lehet itt állásra. Csodás, hogy manapság a KDNP-re bízott oktatásügy ugyanezt a stílust igyekszik általánossá tenni minden szinten. Ehhez egy nagy lépés volt az iskolák jó részének az egyházak kezére adása…
Ugyanez már megtörtént jópár hónapja is velem, szintén hazafelé menet, szintén pár sör után. Akkor csak simán sétáltam haza a járdán. Megállt a rendőrkocsi, kipakoltatták a zsebeimet, megmotoztak, átnézték a pénztárcámat. Mivel ezt rendkívül nagy túlzásnak tartottam, akkor tényleg meg is kérdeztem, hogy amúgy ezt most mire fel teszik. Annyit mondott a járőr, hogy felsőbb kérésre fokozott ellenőrzés van. Értem.
Éppen akkoriban jelentette be nagy örömmel Pintér Sándor (aki országunk talán legsikeresebb maffiózója), hogy 100%-osan feltöltötték a rendőrállományt, maximumon pörög az Orbán kormány rendfenntartó gépezete.
A fokozott rendőri jelenlét valóban érezhető. De érzi valaki a közbiztonság javulását is? Rajtam kívül másban nem motoszkál esetleg az aggály, hogy a biztos urak tulajdonképpen nem is ezért vannak az utcákon? Hogy az ő célpontjaik nem a metrón békésen utazókat agyatlanul zaklató, beszipuzott, közveszélyes véglények, hanem például a miniszterelnöki évértékelő önfényezését puszta létükkel cáfoló szerencsétlen hajléktalanok? Vagy még inkább a „romkocsmák félhomályában merengő diplomások”? Mintha az lenne a cél, hogy ők összeszorítsák a seggüket, és csak halkan, egymás közt merjék kritizálni Fekete György vagy Hoffmann Rózsa működését.
Szinte már várom a kijárási és gyülekezési tilalmat. Jó hogy nem már elzavarja a biztos úr a suhancot borbélyhoz, ha túl hosszú a haja! Arra leszünk kötelezve, hogy újraéljük azt, amit apáink nemzedékének kellett átélni a korai kádárizmusban?
Olvasta esetleg valaki azt a korábbi írásomat, amelyben a visszatérő holland Sziget-látogató összefoglalja nekem a véleményét a magyar rendőrökről? Ide kattintva, az utolsó bekezdésben található. Nyugaton nem a szegénységünkön vagy a pornó castingjainkon röhögnek legjobban, hanem a magyar hétköznapokon. Abszurdisztán az ilyen banális dolgoknál kezdődik, mint a rendőri fellépés.
Ekkor ötlik fel újra bennem: de jó lett volna pofán nyomni azt a pampogó barmot a metrón – és de jó, hogy nem tettem meg. Amikor bezáródás előtt kilököm az ajtón, akkor a metró biztonsági kamerája 1984… helyett 2013-ban csak annyit látna, hogy én bántok egy ártatlan állampolgárt. Nyilvánvalóan én szívtam volna meg, ennyire már ismerem a hazai rendszert. És ilyenkor már előttem is van Pintér Sándor szigorú tekintete.
Mindez nem ma kezdődött el Magyarországon. Emlékszünk Tiborc panaszára?
„S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,
És aki száz meg százezert rabol,
Bírája lészen annak, akit a
Szükség garast rabolni kényszerített.”
/Katona József, 1820/
Csak éppen a Katona által megjelenített 13. században Bánk bánunk volt, most meg Orbánunk van.
Másnap reggel mindezek ellenére jókedvvel ébredek, és már csak röhögök, hogy az első hír, amivel szembesülök az, hogy a jegybank új elnöke nem más lesz, mint a számokkal igazolhatatlan unortodox gazdaságpolitika bábatyja, maga a két lábon járó szimplicitás, Matolcsy György. No comment.
Délután viszont érkezik hungaro-napom második felvonása. Éppen igyekszem dolgomra, késésben vagyok, mint mindig: Nagyvárad téri metrómegálló, 200 Ft-os pizzaszelet gyorsan az arcba – emberi szervezet számára hasznosítható tápanyagot csak nyomokban tartalmaz, de gyors vészmegoldást jelent a siető prolinak. Ezt még akár a közalkalmazotti bértábla aljáról is ki lehetne fizetni. Még mondják, hogy nincsenek lehetőségek ebben az országban!
Mire a jegyellenőrző ponthoz érek, a felét már be is túrtam, rohanva mutatom fel a bérletem, mert látom, hogy érkezik a megfelelő vonat. Ebben a megállóban nincs mozgólépcső, csak le kell szaladni pár lépcsőfokot. Elém áll azonban az egyik ellenőr, hogy pizzával nem mehetek le. Miért, mióta, hol van ez leírva, ilyen kérdésekre nincs idő, és azt is hiába mondom, hogy nagyon sietek. Hát ő sajnálja, be kellett volna csomagoltatni. Többször mentem már le kajával a kezemben, de jó, nem fogok őt kikerülve lerohanni a már éppen beálló metróig, az nem a stílusom. Inkább egy hirtelen ötlettel jobbra lépek két lépést, a majd’ minden metrómegállóban megtalálható Princess Pékség pultjához, és kérek gyorsan egy papírzacskót az eladólánytól, aki végignézte a jelenetet. Jön a megdöbbenés: nem ad. Ő azt nem adhat, nejlonszatyrot adhat (hajrá környezetvédelem!) egy húszasért. Amit oda is adnék, ha nem lenne tele az egyik kezem a bérletemmel, másik a pizzával. Dobnám el a maradék kaját a fenébe, de annyira le vagyok döbbenve, hogy pár másodpercre egyszerűen megfagyok, és csak pislogok. Mi a fene történik itt???
Elképzelem, ahogy műszak végén a főnöke darabról darabra megszámolja a papírzacskókat, aztán jól letolja, hogy „heló-heló, egy zacsi hibádzik, hahó.” A szegény alkalmazottra meg még csak nem is haragudhatok, hiszen ő örülhet még ennek a munkának is. A Nagyvárad téren úgysincs sok dolga, ahol nagyrészt csak csórók mászkálnak, és 20 méteres körzeten belül ott van a 200 Ft-os pizzaszelet…
Nem az a 6 perc, amit így pluszban várnom kellett, és amennyivel többet késtem, nem is a hülye, értelmetlen szabályok, hanem az éthosz! Egyikükben sem volt annyi méltányosság, hogy belátva, hogy nem fogok bajt okozni, most az egyszer a szabályokat nem betű szerint, hanem szellemük szerint alkalmazva segítsen nekem…
Zavartalanul randalírozó cigány, oktalanul belém kötő rendőrök, fölöslegesen feltartóztató jegyellenőr, papírzacskót gyorssegélyként kiadni nem hajlandó pékárus, jegybankelnöknek kinevezett Matolcsy – mindez 24 órán belül. Ilyenek a magyar hétköznapok.
Az élet apróságokból tevődik össze, Abszurdisztán valahol itt kezdődik. Néhány ilyen eset, és fokozatosan megszokod, hogy itt nincsenek értelmes megoldások, itt nem vagy biztonságban, és ha bajba kerülsz, bajban is maradsz.
Akár még üdvözölendők is lehetnének az olyasféle húzások, hogy betiltják a játékgépeket, amelyek megannyi család kosztpénzét nyelték el hónapról hónapra. De így, egyik napról a másikra, ahogy azt a Dinsztelt Ház bevezette? Vállalkozók ezreinek került veszélybe a megélhetése. Hol a jogbiztonság? Hol van a szolidaritás? És hol van a racionalitás? Az egész odaveszett egy diktatórikus építkezés járulékos anyagveszteségeként.
Mintha minden húzás arra menne ki, hogy ne érezd magad biztonságban, rettegj a holnaptól. A rettegő embert könnyű irányítani. Kiáll a nagyvezér, évet értékel, és megnyugtat. A birka pedig megnyugszik, hiába nyírták egész évben. Örül, hogy béke van, hisz még menetelt is a zászlaja alatt. Kijönnek a képviselő urak a zárt ajtók mögül, és közlik, hogy (az egyébként velem egy gimnáziumban végzett) Zsiga Marcell megnyugtató bizonyítékokat mutatott fel pozícióba kerülését követő irreális vagyonosodásának tisztasága mellett. Na de kit nyugtatott meg ott, a zárt ajtók mögött? Hiszen ők eddig sem voltak idegesek. A zsírosbödönből nekik is jutott, ha pedig összekoszolódtak a benne való turkálásban, akkor kéz kezet mos, oszt csókolom.
Összefoglalva: A F*SZOM TELE VAN.
De akkor nagyon finoman fogalmaztam. Csodálkoznak, hogy minden jóérzésű ember menekül az országból? Dehogy csodálkoznak, igazából még zavarják is el őket. Ide nem kell jóérzésű ember, az veszélyes a rendszerre! A „rosszérzés” az új „jóérzés”, majd a KDNP szépen megmondja, hogy ki a jóérzésű és ki nem.
„Mit képzelsz te, ahhoz van jogod, hogy befogd a pofád, és azt csináld, amit én mondok neked.” Vagy el lehet menni az iskolából, hiába akartál a barátaid között érettségizni – avagy az országból, hiába akartál a hazádban élni.
Ezt a cikket azért pötyögtem be, hogy megpróbáljak rámutatni arra, hogy a fenti jelenségek mind-mind összefüggnek, és együtt állnak össze egy igen karakteres, szinte kézzel fogható jelenséggé: a turistariasztó magyar közhangulattá. A nagyobb baj az, hogy a magyar éthosz immáron nem csak a turistákat riasztja, hanem az itt született, kritikai gondolkodásra képes, viszont ezt az egészet elviselni képtelen magyarokat is.
Nem az adókban, nem a benzinárakban, nem a munkanélküliségben, még csak nem is Matolcsyban, hanem ebben rejlik a nagy magyar exodus elsődleges oka. Ez ellen pedig MINDENKINEK tennie kell.
Például mostantól biztos, hogy semmit nem vásárolok a Princess Pékségtől.
