Hová tűnt az emberség?

Érdekes, s egyben felháborító írást olvastam a mai napon, ami annyira megindított, hogy nem tudtam megállni, hogy virtuálisan papírra ne vessem gondolataimat.

Egy 40. hétben lévő kismama várakozott egy bizonyos számú buszra, majd, mikor az megérkezett felkapaszkodott rá, s helyet foglalt a sofőr mögötti első ülésben. Az utak csúsztak, télen a nagykabátban amúgy is nehézkesen mozog az ember, nemhogy egy utolsó napokban lévő anyuka.

A kismama miután elfoglalta az egyetlen szabadon álló helyet (természetesen senki nem ajánlotta fel neki, hogy átadja a helyét) előkészítette jegyét, s mikor az ajtó becsukódott, bedugta jegyét az érvényesítőbe. Aki utazott már busszal az tudja, hogy a jegy érvényesítése még pocaklakó nélkül is nehéz, mindenhol zsúfoltság, az emberek tolonganak, tiszta cirkusz az egész.

Amikor a kismama éppen érvényesíteni akarta a jegyét egy ellenőrnő lépett oda hozzá, s kihúzta a kezeletlen jegyet a masinából mondván, ezzel a művelettel már elkésett a hölgy. A kismama kérlelte az ellenőrt, had érvényesítse jegyét, hiszen szemmel látható, hogy kisbabát vár, nem akart Ő bliccelni, csak nem mozog már olyan gyorsan és könnyen, mint korábban.

Az ellenőrnő persze szívtelenül nemet intett a kérlelésre, s megjegyezte „a terhesség nem betegség, csak állapot”. Mindezt méltatlan, megalázó hangnemben, mintha nem is nővel, inkább rühes kutyával beszélne.

A kismama persze próbált higgadt maradni, s értelmes emberi hangon beszélni a rikácsoló nőszeméllyel, de az csak annyit mondott fennhangon, ha panasza van, hívja a közterületest.

El lehet képzelni, hogy alapból milyen kellemetlen egy ilyen szituáció, főleg, ha az embert még közben meg is alázzák, s emberszámba sem veszik.

Természetesen a pótdíjat ki kellett fizetni, nyolc ezer forint helyszíni bírság, megspékelve egy emberhez sem méltó bánásmóddal.

Ez a történet nagyon szíven ütött. Nem lehet ép ésszel felfogni, hogy hogyan képes egy ember, ráadásul egy nő, így megalázni egy másikat, aki nem mellékesen gyermeket vár. Nem hiszem, hogy egy négyszáz akárhány forintos jegy húzta volna ki a kismamát abból a bizonyos barna dologból, s ezért nem akarta érvényesíteni azt. Sokkal hihetőbb, hogy tényleg a csúszós buszpadló, s a nagy pocak akadályozta abban, hogy egy másodperc alatt  a jegyérvényesítőhöz ugorva érvényesítse a jegyet.

Az pedig nyilvánvaló, hogy ha egy nő a szíve alatt hord egy életet, szeretné magát biztonságban tudni, mielőtt nekiesik a jegyérvényesítésnek a döcögős, csúszós utakon, nagykabátban, nagy hassal, táskástól.

Miért lett volna olyan nagy baj, ha az ellenőrnő megvárja, amíg a hölgy érvényesíti a jegyét? Maximum elmondott volna egy ejnye-bejnyét.

Szomorú, hogy ember az embet, nő a nőt, nem becsüli annyira, hogy látja, gyermeket vár és ne büntesse meg.

Inkább kérdezte volna meg tőle: Asszonyom jól érzi magát, nincs szüksége valamire? Még ha nem is tud neki semmit felajánlani, legalább a tudat ott lenne a kismamában, hogy van olyan ember, aki szívesen segít, ha szükség van rá.

Alapvető illem, emberség, lélek hiányzik már, nem csak a magyarokból, hanem az egész emberiségből. Napjainkban már csak az a lényeg, hogy ki, s hogyan tiporja el, döngölje földbe a másikat, nem számít, hogy szerencsétlen beteg, gyenge, gyermek, idős, vagy éppen várandós. Kihalt a szeretet, a megbecsülés, a felebarátiság. Nincs tisztelet, nincs segítőkészség. A lényeg, hogy mindenből legyen pénz, már mindenkit csak az motivál.

Én személy szerint szívesebben élnék abban a korban, amikor az emberek inkább egy tál ételüket felezték meg egy arra járó vándorral, egy idegennel, egy sosem látottal, mintsem hogy végignézzék azt, ahogyan éhen hal.

Volt egy kor, még nem is olyan régen, amikor a tisztesség mindennél fontosabb volt, amikor az emberek még segítettek egymáson, s azt nem rótták fel, nem vágták később a másik szemébe. Mostmár egy elrontott világban élünk, rideg, felszínes látszatkapcsolatokkal, ahol senkinek sem számít semmi… Oh, tévedek, egyvalami azért mégiscsak számít: a pénz.

Azonban írjon egy újságíró bármit, mondjon egy híres, neves ember akármit, hozzon törvényt a világ ura, a miniszter, a király, akárki, az emberiség már nem fog megváltozni. Hiába van pár rendes ember, hiába vannak, akik életüket áldozzák, vagy pénzt adakoznak, alapjában maga az emberi faj megromlott, rosszabb az állatnál, érzelemtelen, istentelen, „pénzmotivált”.

S hiába vannak jó emberek, becsületesek, igaz szívűek, ők csak játékszerek lesznek. Játékszerei azoknak, akik áttipornak mindenen, s mindenkin, akik a saját testvérüket, anyjukat, apjukat, családjukat is földbe döngölnék csak azért, hogy több pénzük, nagyobb befolyásuk, hatalmuk legyen.