Mozitúrám 53. állomásának szomorú apropója, hogy pár nappal ezelőtt elvesztettük az egyik legtehetségesebb amerikai színészt, Philip Seymour Hoffmant. Bevallom, engem nagyon megrázott halálának híre, mert a tavalyi évben kezdtem őt igazán megkedvelni. Tudom, sokan arra vártak volna, hogy valami kevésbé ismert filmjéről vagy a Capote-ról írjak, amiért a rangos díjat a magasba emelhette, de úgy döntöttem, hogy egy hasonlóan ismert filmjét a 2008-as Kételyt tűzöm ide nektek az ő emlékére.
A ’60-as évek Amerikájában járunk, egészen pontosan Bronxban, még pontosabban, egy bronxi katolikus iskolában. Flynn atya (Hoffman) próbálja a szigorú vallási kereteket kissé feszegetni, hogy minél lazább és emberhívogatóbbá váljék a dolog. Időközben az iskola szert tesz az első fekete bőrű diákjára is, akire az atya különösen nagy figyelmet fordít. A végtelenül bátortalan és fiatal apáca tanárnőnek (Amy Adams) gyanússá válnak a pap közeledései, amiket meg is oszt az iskola vezető apácájával (Meryl Streep), aki viszont a szigorú vallási tanítás és fegyelem mintapéldánya. A vezető megszállottja lesz a gondolatnak, hogy az iskola szeretett és megbecsült papja helytelen dolgokat követ el az ifjú fekete újonccal.
Meglehetősen érzékeny témákat boncolgat a film. A vallás és hit már maga egy ilyen dolog, mert hát, mint tudjuk ahány ember, annyi féle vallási eszme, vallási értelmezés. Ráadásul ez a papok és ministránsfiúk közötti kapcsolat talán az egyik legkellemetlenebb téma, amivel foglalkozhat egy film (vagy bármi). John Patrick Shanley – a film abszolút egyeduralkodó szellemi atyja – azonban mégis vállalta, hogy filmre viszi ezen tabutémákat, méghozzá nem is akárhogy.
Kicsit a film külsejéről. A kameramunka kiváló, a lassú kocsizások és az a finoman megdöntött képi világ jól hangsúlyozza a film komolyságát, és hogy nem vehető félvállról semmi, ami elhangzik benne. Ráadásul a film is kap egy sötét, nyomasztó tónust, amivel tovább nő a feszültség a nézőben.
Az egészben a legnagyobb, az a jó és rossz, a helyes és a helytelen mérlegelése és megítélése. Ott van a jófej pap, akit inkább kedvel az ember, aki lehet, hogy rettenetes dolgokat tett. Mindamellett pedig ott van a vén szipirtyó apácafőnök, aki egyrészt unszimpatikus, másrészt igazi diktátor, de mégis ő tűnhet a legjózaneszűbbnek az egész brigádból. A mérleg nyelve a szerencsétlen tanárnéni, akinek az elejtett mondatából indul be ez a szörnyű találgatás és a vég nélküli igazságkeresés. Szinte ickázunk, hogy kinek az oldalára is álljunk, ki képviseli itt a jóságot és ki az Isten ellen való vétket.
Mindezt úgy, hogy apró, jelentéktelennek TŰNŐ utalásokat és szimbólumokat rejt magában a film. Szinte mindig egy pillanatra villantják meg és az embernek szinte kapkodnia kell a fejét, hogy rájöjjön, hogy az előtérben tűnő dolgokon túl, ezek az apróságok mire engednek minket következtetni. Ezzel rettentő jól játszott a rendező úr. Mondhatnám, hogy rengeteg vallási töltet is van a filmben, de elég bután hangzana, mert mint látjuk az egész film a vallásra és a hitre van kihegyezve. A film legvége viszont nagyon megosztja az embereket. Mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja.
Mindezt már csak a szereplők játékai emelik mesteri szintre. Meryl Streep ugye az, akit majdnem minden évben Oscarra jelölnek (ezért is), amit már elénekeltem az ez előtti kritikában is. Ebben ráadásul kicsit el is van maszkírozva, hogy még gonoszabbnak tűnő banyának lássuk. A kortalan Amy Adams a folyamatosan sírásra álló nézésével szintén belopja magát az emberek szívébe, akit szintén jelöltek a rangos díjra. Akárcsak a papot játszó Hoffmant is, aki mint mindig, ebben is a maximálisat nyújtja. Az a jelenet, mikor csörtéznek Meryllel, az a színészet csúcsa. Már csak a hármuk alakításáért érdemes végignézni ezt a csöppet sem mulattató filmdrámát.
A Kétely egy igazi, nyomasztó filmdráma, ami nagyon okosan és figyelmesen lett összerakva. Sokáig nem tudtam magam rávenni, de egyáltalán nem bántam meg. Akik szeretik a filmben szereplő színészeket, mindenképp nézzék meg.
Nyugodj békében, Philip!