Film utca 33.: Gilbert Grape

Sokan fontosnak tartják az Oscar-díjat, illetve az alapján ítélnek meg egy filmet, egy színészt, egy színésznőt, rendezőt, operatőrt és így tovább. Szerintem az Oscar-díj vagy jelölés akkor üt igazán nagyot, ha azt egy tizennyolc év alatti embernek szánják. Kevesen tudják, de Leonardo DiCaprio is egyike az ilyen kis fiatal palántáknak. És hogy tovább fényezzem, ő azon kevesek egyike, aki nem valami színész, producer vagy rendező fia, unokaöccse, unokája, fogadott fia vagy a fodrászának a gyereke. Ő a tehetsége miatt lett az, aki. Egy szó, mint száz, az ominózus Oscar-jelölt filmje az 1993-as Gilbert Grape.

Tudjátok, hogy imádok a filmek címére is kitérni. Ez most kivételesen egy egészen jó megoldás volt részünkről. Az film eredeti címe What’s Eating Gilbert Grape, amit valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „Mi bántja Gilbert Grape-et” vagy „Mi emészti Gilbert Grape-t” (ami egyébként nagyon találó cím). Szerencsére nem dobtak be semmi baromságot, inkább leszedték az nem érthető részt és maradt a név. Nem túl szerencsés, de ez a jobbik rossz.

Gilbert (Johnny Depp) egy Isten háta mögötti kisvárosban tengeti mindennapjait. Életük meglehetősen keserű. Öten vannak testvérek, apjuk nincs, az anyjuk pedig annyira  belehízott a rossz életbe, hogy a tévé előtt tölti egész életét. A film Gilbert boldogulását, fogyatékkal élő öccsével (DiCaprio) való kapcsolatát, és egy szerelmi szál kialakulását mutatja be.

Elsőre nekem sem tűnt túl izgalmasnak, és a családi filmeket sem szeretem túlzottan. Ez egy szimpla dráma, ami képében pont olyan, mint egy hetvenes évekbeli tévéfilm. Ez egyébként egyáltalán nem egy rossz dolog, ha a rendező így szereti, akkor most minek ruházzon be huszonötször olyan drága technikába, ha a végeredmény ugyanaz lesz, csak szebb képpel. Ez nekem speciel szimpatikus volt, ráadásul ez a történet nem is igényel nagy puccparádét. Leginkább az egyszerűségével fogja meg az embert.

Mégis, ami a legjobban tetszett benne, amit a film felénél vettem csak észre, hogy ez valójában egy szép filmbe burkolt, nem kevés romlottságot tartalmazó film. Persze nem olyan, mint a Hetedik, vagy az Összeomlás, de néhol egészen döbbenetes dolgokat tapasztalunk. Gondoljunk a csalfa nejre, vagy arra, ahogy Gilbert az anyját kezeli vagy beszél róla. Szerintem ezt próbálnák azzal szimbolizálni, hogy Arnie (DiCaprio) a film során egyre koszosabb lesz. Majd csak a végére lesz megint tiszta.

Ami még kiemeli a családi drámákból, hogy annyira jól építi fel a filmet, hogy szinte a kis dolgokon izgulunk. Pedig valójában kis dolgok. Kis dolgok a nagy dolgok, mondhatni. Ráadásul az, ahogy a sokkoló, szomorú vagy borzasztó dolgokat prezentálják, az páratlan. Főleg, hogy legtöbbször szegény fogyatékos srác fel sem fogja mi van, és csak vihog, mi meg akaratlanul őt figyeljük.

Johnny Deppnél már itt látszott, hogy óriási jövő áll előtte. Itt még nem a Jack Sparrow, Raoul Duke vagy Sweeney Todd-féle karakter volt, hanem az angyalarcú, hosszú hajú fiatalember, akiknek hanyatt dőlnek a csajok. És mégis ő volt a visszafogott jófiú a filmben, szóval van benne egy kis kettősség is. A legjobb azért mégiscsak a már sokszor emlegetett kis Leo volt.

Ő rá mondták ebben az időben, hogy mikor megszülte őt az anyja, a gyereket kidobták és felnevelték a méhlepényt. Bár itt még a tehetséges kis tinédzser volt, csak később lett a Rómeó és Júlia vagy a Titanic idejében a „méhlepény”. De tényleg egy dolgot nem lehet elvitatni tőle, hogy óriási tehetség. Azt hiszem, nem nyalom tovább az ülepét a srácnak.

Nem túl vidám, nem túl szomorú, nem is nevezném könnyed délutáni matinénak sem, ez simán egy jó családi dráma a ’90-es évek elejéről. Akik már megértek egy bizonyos tapasztalati kort nézzék meg, mert elgondolkodtató.