Torgyán féregirtó beszéde és a „píszí” diadala

„Orbán Viktor orbáncos / Horn Gyula meg májrákos / Antall József vérrákos / Antal Imre orr-rákos.”

/Fény-Fehér István, portás költőnk/

Az idézetben megnevezett emberek korába révedjünk kicsit vissza az ünnep alkalmából – nevetséges vagy/és nevettető emberek korába. Egyikük még ugyebár aktív, és aminek sokan megkérdőjelezik a létjogosultságát: él is. A többiek visszavonultak vagy meghaltak. Legjobban Boross Pétert sajnálom, aki méltatlanul kimaradt a lírai retrospekcióból. Helyette a költő méltóbbnak találta egy névhasonlóságból fakadó szellemesség-szerva lecsapásával azt a zongo-humorista műsorvezetőt versébe foglalni, aki Guiness-rekordot döntött azzal, hogy órákig tudott vicceket mesélni fejből úgy, hogy abból egy se legyen vicces. Ennek ellenére nem ő a legkevésbé EU-konform a listán, sőt.

De ma mindjük csupán háttérszereplőként lesz jelen. (Szegény Antal Imre még úgy sem, bár nem-vicces viccekről lesz szó.)

1996 óta ugyanis március 15-e már nem csak az 1848-as magyar forradalom ünnepe, hanem Torgyán József nagyívű politikai pályájának egyik csúcsteljesítményéé, a méltán hírhedt féregirtó beszédé is.

Démoszthenész Filippikái, Cicero Catilina-szónoklatai, Lincoln gettysburgi beszéde, Churhill vasfüggöny-allegóriája, Kennedy „Ich bin ein Berliner”-je, Martin Luther King „I have a dream”-je és Steve Jobs „Stay hungry, stay foolish”-a mind-mind együtt mehetnek el a bús fenébe ehhez a produkcióhoz képest.  Egy kis felhőtlen szórakozás, aki pedig valamilyen okból (pl. zsenge korából adódóan) kimaradt eddig belőle, annak egyenesen kötelező kordokumentum:

„Honfitársaim, magyarok! Ál-liberális, undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat, és amíg a liberális férgek belülről rágják édes hazánk nemes testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik-szaggatják az ezer sebből vérző, Trianonban megcsonkított, Párizsban tovább kurtított, szerencsétlen nemzetünket…”

És így tovább, szívből, papír nélkül és egy megakadás nélkül.

A fiatalabb nemzedék kedvéért mondom el, a tömeg nem azt skandálja, hogy „Mat-ter-horn, Mat-ter-horn”, mint ahogy én is először hittem, meg ahogy 2006-ban sem azt skandálta, hogy „Gyur-csányt a-ka-rok, Gyur-csányt a-ka-rok”, mint azt az érintett értette. Akkoriban, ’96-ban gyerekként MÉG nem tűnt abszurdnak, hogy elmebetegek irányítják a közéletet, 2006-ra meg MÁR megszoktuk.

Nem véletlenül vonok párhuzamot a két politikus között. Az egész tavalyi évben ott mocorgott bennem az értetlenség: mi ez az idegbaj Gyurcsány Ferencnél, hogy folyamatosan szerepel, a politikai sikerre való bármiféle potenciális esély nélkül. Torgyán beszédét újranézve világosodtam meg. Vajon kinek a karrierútjára valósít meg Fletó egy variációt, ha nem Torgyán doktoréra? Van egy pártja, ami gyakorlatilag azonos vele, amelynek egy személyben képviseli a szellemiségét és a karakterét. A múltja tele van számonkérhető sötét foltokkal, de személye vonatkozásában erről teljesen leterelődik a figyelem, mert beindult helyette a bulvár meg a nagydobreverés. Magára vállalta az ország udvari bolondjának szerepét: facebookozgatás, avasi panelbe költözés, parlament előtti öszödiétázás – egy bolondra senki nem haragszik. Vannak ugyan az „elmúttnyóccév”-ezők, de felelősségét már a fenyegető plakátokon is megosztják az újabb rémmel, aki alááshatja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

Torgyán mókamesterre sem haragudott az első Orbán kormány leköszönése után már senki, hiába lopta szanaszét vidékfejlesztési miniszterként a mezőgazdaságot. Ehelyett valóságos sztár lett, show műsorok visszatérő vendége, humoristák kedves élcelődéseinek önironikus tárgya. Soha nem vonták komolyabban felelősségre a keze alatt eltűnt pénzek miatt, akár a FKgP-hez, akár az FVM-hez, akár az FTC-hez kapcsolódtak. („Komolyabban” alatt pedig azt értem, hogy például pillanatnyilag sem ül börtönben, szabadon és megbecsülésnek örvendve ünnepelhette tavaly novemberben 80. születésnapját.)

„Ügyvédet perrel, szépasszonyt kemény szerszámmal fenyegetni nem lehet” – mondogatta az ügyeit jogi útra terelgetni szándékozóknak. Ezzel hangoztatta szakmai tudásából fakadó sérthetetlenségét az országban, ahol sztárügyvédként a jog valamennyi kiskapujának ismerete révén eleve előnyből indult. Sebaj, több is veszett Sukorónál.

Gyurcsányról meg lassan azt hihetjük, hogy valójában nem is létezik. Ő csak egy orbánus legenda, polgári-keresztény kisgyerekek ijesztgetésére találták ki. Az Avason is csak ugyanazok az idióták látták, akik a ’90-es évek elején ufónak nézték a kisavasi diszkófényeket. Aki pedig nincs, annak szakdolgozata sem lehet…

Doktorunk ’96-os „kormánybúcsúztató” beszédének azonban van egy lényegesebb aspektusa is a mai korra nézve: a nyílt politikusi coming outok hatása. Közvetlenül a beszéd elhangzása előtt az FKgP 28%-os támogatottságnak örvendett (nem véletlen a százezres nagyságrendű tömeg a Kossuth téren és környékén), ennek az egyetlen produkciónak a hatására ez egyharmaddal csökkent, 1998-ban pedig 13%-kal a párt már csak 3. helyezett lett a választásokon. A nyílt beszédet egy politikus tehát – a demokrácia természetéből adódóan – nem engedheti meg magának.

Pedig nekem például sokszor elegem van a politikai korrektségből. Elég a PC-ből! Elég abból, hogy pusztán interpretáció kérdése legyen, hogy tulajdonképpen mit mondott a politikus. Hogy emberek ciklusokon keresztül lavírozhassanak akár egymásnak teljesen ellentmondó nézetek között is. Emlékszik valaki, mit gondolt Orbán Viktor a második Gyurcsány ciklus alatt a Magyar Gárdáról? Számtalanszor megkérdezték tőle, de egyértelműen sosem derült ki. Kellettek a radikális és a mérsékelt szavazók is 2010-re, és aggasztónak találom, hogy ez a fajta populista lavírozás be is jön. Torgyán doktor ebben a beszédében azt mondta ki, ami elsődleges megszólítottjai fejében valóban ott van, még ha ő maga nem is gondolkodott úgy, hiszen a politikus nem gondolkodik elvekben, annak csak politikai érdeke van (ld. látványos „megszelídülését”, amikor a kormányba bekerült). Nem azt érdemes meghallgatni, hogy mit mond Vona Gábor az országgyűlésben, hanem azt, hogy a szavazói miket beszélgetnek a kocsmában befröccsözve.

Amíg a demokrácia ezzel a jelenséggel nem tud mit kezdeni, addig a politikai kommunikáció nem marad más, mint a hazugság intézményesített tana. Az a jó politikus, aki ehhez jól ért, ezzel pedig a rendszer automatikusan taszítja ki önmagából a becsületes embereket.