Tömegközlekedés blues

„Soha nem ültem még buszon, de már tévében már láttam.” – mondta Paris Hilton egy pár évvel ezelőtt. Úgy gondolom rajta kívül már mindenki megtapasztalta milyen is a buszos közlekedés. Vannak jó oldalai, vannak rossz oldalai és vannak reklámmal teli oldalai. Nem vagyok költő, de nemrég az egyik buszos zötykölődésem annyira tipikusra sikeredett, hogy úgy éreztem versbe kell szedjem. Lehet, hogy itt-ott nem stimmel a szótagszám, vagy a jambikus pentameter, de minden benne van, úgy gondolom. A vers így szóla:

Egész úton fenn a buszon, azon gondolkodám:

Aki rálépett a lábamra vajon fiú volt vagy lány?

De ne szaladjunk előre,

Hisz messze még az út vége!

Reggelente a buszmegállót támasztja a jónép,

Menetrendre kacsingatva, amit mond, az nem szép.

Begördül a sok kerekű,

A sofőrje nem jókedvű.

Felhömpölygő embertömeg vadászik az ülésre,

Rárontottak kegyetlen’, mint vadmalac a vetésre.

Én csak állva kapaszkodok,

Néma átkot panaszkodok.

Öreg néni mellettem mormolja az életét,

Miniszoknyás csinos lányka elejti a bérletét.

Ennél jobb nem történhet,

Szomorú egy történet.

Ráncos homlok bácsika oly diszkréten letüsszent,

Rám nézve bocsánatként nevetgélve rám biccent.

Én meg csak itt tűrök,

Egy nagyanyóka meglök.

Nagy hirtelen felugrik a piros karkötős lidérc

Potyázó fiatalak közt meg-megrezeg már a léc.

Jegyeket kér, bérleteket,

Uraságként ellépeget.

„Jelezzen már kérem!”, szól rám egy alacsony,

Oly messzi van vállától a jelző, mint Badacsony.

Megköszöni? Ugyan már!

Minek az? Úgyis leszáll.

„Következő megálló… Kossuth tér!”, szólja a hang,

Éhes vagyok, ebédelnék, delet bőg a nagy harang.

Kiszakadok a buszból,

Holnap kezdjük újból.