Háborús emlékek (történetek egy nagymama naplójából)

A cikk olvasási ideje kb. 4 perc

Visszatérve gyerekkorom emlékeibe, a háború, amit végigéltünk, kicsit zavaros és ijesztő volt.

Állandó készenlétben voltunk a menekülésre. Egy kosárba voltak összerakva legszükségesebb dolgaink. A szőlőnknél, ahol egy kicsi ház is volt, töltöttünk el pár napot. A faluban anyám maradt, őrizve a házat.

Hát nehéz időszak volt. Élelemből is kevés volt és ezek bizony nagyon egyszerű ételek voltak. De örültünk, hogy egyáltalán volt mit enni. Ma már ezek idegen ételek lennének, és nem lenne a kedvenc menü.

Mi vidéken éltünk, így kicsit jobb volt az élet. Rengeteg kukoricából készült ételt ettünk. Nagyapám kézi darálóval darálta, nagyanyám pedig ahogy lehetett, ízletes ételt főzött belőle.

A faluban magyar és német katonák állomásoztak. Volt katonai kórház is. Mi gyerekek csak néztük a sebesülteket és sajnáltuk a szenvedőket.

De ott volt a katonakonyha is, amit a szomszéd nagy, tágas udvarán állítottak föl. Sok ételt főztek az éhes katonáknak. Mi gyerekek bámultuk a nagy kondérokat és kívántuk az ott főzött ételt. Látva éhes tekintetünk, nekünk is adtak az ételből. Még ma is érzem az ízét, nagyon rossz volt. Soha többé nem kívántam enni belőle.

Nemsokára továbbvonultak a katonák, és vártuk az ellenség bevonulását. Lovas katonák voltak és nagyon sokan. De előtte még, bár közelharc nem volt ugyan, de pár bomba leesett a falu szélére. Sőt még a mi házunkhoz is, de szerencsére nem robbant föl. Emlékeimben van még amikor az ellenség elérte a falut. Minden házban kutattak idegen katonák után. Mi gyerekek, félve néztük az idegenül beszélő katonákat. Gyerek fejjel honnan is tudtuk volna, hogy mi a rossz és mi a jó? Fájdalmas emlékeim igazán nincsenek.

Majd volt pár nap, amikor lelőtt tyúkokat hoztak hozzánk és nagyanyámnak kellett vacsorát főzni a tiszteknek. A mi konyhánkba jöttek enni, nagyapám pedig a finom borát szolgálta föl a vacsorához. Ilyen emlékeim is vannak.

És amikor véget értek a harcok, mikor visszatért a rend, mi gyerekek iskolába járhattunk megint. Már nem kellett félni, de az élet nehéz volt. Mi gyerekek ugyan nem sokat értettünk az élet rendjéből, de nehezen éltünk. Kevés volt az élelem, valami élelmiszerjegyeket kaptunk. Minden családnál ki volt számolva a fejadag.  Nagyapám szokta mondani, hogy ez semmire sem elég. De nekünk ott volt a kis szőlő terület gyümölcsfákkal, ott minden szükséges megtermett.

Nagyanyám kukoricás kenyeret sütött, így mi nem éheztünk. Sokat jártunk az erdőbe, gombát és vad gyümölcsöt is szedtünk. Mi gyerekek mindig megtaláltuk a rágcsálni valókat. Az öcsémmel barangoltuk be a környező erdőket. Közben sok kiégett autót, lövedékhüvelyt találtunk.  A méretük olyan volt, hogy haza vive vázának használtuk. Hát gyerekek voltunk, és ez izgalmas felfedezés volt. Nem gondoltuk utána a tragédiát.

Az élet tovahaladt a maga útján. Elfelejtettük a katonákat, bombákat, a házaknál kutakodó fegyvereseket. Tanultunk, játszottunk és vártuk a vakációt.

Talán össze-vissza vannak a történések, talán a mondatok sem a legjobbak, de az Én emlékeimben így maradt meg az egész háború. De azért a katonák, a bombák, az elhurcolt emberek sírása ma is itt van bennem. Most öregen átgondolva, soha többé ne történjen ez meg. Jó lenne, ha mindig békés nyugalom lenne minden család életében.

 

Emlékeimben mindig élnek,

Az elmúlt gyermekévek.

Napsugár és a hullámzó Balatonon túl,

Virágok nyílnak ott, ahol a háború dúlt.

 

 

About Nagymama

Check Also

Mélyen a zsebébe nyúl a magyar szülő nyáron

Tábor, zsebpénz, nyaralás és játékok Budapest, 2017. június 22. – A nyári szezonban gyerekjáték bolti …