Film utca 11.: Django

Mikor év elején elmentem megnézni moziban a Django elszabadult című filemt, nem is tudtam, hogy a filmet valójában egy ’60-as évekbeli spagettiwestern ihlette. Habár történetében teljesen más, mint újabb társa, látszik, hogy bizonyos jelenetek nagy hatással voltak Tarantinora. Nem is beszélve a tavalyi Django sztoriban játszó Franco Nerora, aki az 1966-os Django főszereplője.

A történet egy magányosan bóklászó vándorról szól, aki megment egy lányt, majd egy kisvárosba betévedve mindenféle bajba keveredik. Meggyűlik a baja a helyi erőkkel, a mexikóiakkal, mindenkivel. Célja: igazságot tenni és életben maradni.

Már az elején kiderül, hogy ez nem az a barátságosabb fajta vadnyugati komédia. Egy sötét ruhás, feketekalapos ember húz magával egy koporsót a semmi közepén. Nem tudni honnan jött, hová tart, ki ő, mi ő. Véleményem szerint nem is lehetne jobban indítani egy filmet. Mindig jó, ha van valami rejtély a dologban, amit várunk, hogy megfejtésre kerüljön. Ráadásul elég döbbenetes indítókép, az embernek eszébe sem jut csatornát váltani.

Másik érdekes dolog, hogy feliratokban, hangulatban, helyszínben és zenében ugyanúgy kezdődik, mint a Django elszabadul. Ez persze nem lenyúlás, ez sokkal inkább egyfajta tisztelgés, fejet hajtás. A két film cselekménye más, de egész sok mindenben érezni a párhuzamot. Itt is megvan a kellő brutalitás és mocskos ügylet, itt is a kisebbség bántalmazása a móka, azzal a különbséggel, hogy itt a mexikóiak a nem szerencsések.

Nem vagyok egy western fanatikus, életemben ha ötöt láttam, azok is főleg 1990 utániak, nem a klasszikus John Wayne vagy James Stewart-féle mozik. Ráadásul ez a másik western nagyhatalom, Olaszország filmje. Érthető, egy western olcsó, kimennek a pusztába, összetákolnak pár házat és mehet a forgatás. Amit mégis szeretek a régi westernekben, hogy nem cifráznak túl semmit. Ha lőni kell, lőnek, ha verekedni kell, verekednek, az egésznek van egy puszta és egyszerű mivolta, nem várnak semmire, pont az történik, aminek történnie kell. Egy példa: Django barátjának egy embere puskatussal pofán verte főhősünket, amint kiderült, hogy kinek az embere, Django elkérte a puskáját és pofán verte. Ennyi!

Első megnézésre talán régiesnek és viccesnek hatnak bizonyos dramaturgiai pontok, de ezek fölött igyekezzünk szemet hunyni. Gondolok itt a régi olasz bunyós filmekből megszokott hangeffektekre, a nagy teátrális haláltusákra, vagy a vérre kicsit sem emlékeztető művérre. De mindezt felülmúlják bizonyos – még engem is megdöbbentő – kameramegoldások. Néha nem is kellettek szavak, puszta kameramozgásból tudni lehetett, hogy most valami nagyon durva dolog fog történni. Főleg a vége, az zseniális. Nem számítottam rá, hogy ilyet is láthatok egy régi spagettiwesternben.

A sikerhez természetesen szükség volt Franco Nero mozdulatlan és szigorú tekintetére azokkal a nagyon kék szemekkel és golyóálló borostával. Igaz nem kellett hozzá nagy színészi véna, de jól alakította a hideg, félelmet nem ismerő fegyverforgató kavbojhőst. A másik felejthetetlen elem kétségtelenül a film zenéje. Az elejétől a végéig nem lankadt a figyelmem és ez a zenének is köszönhető volt. Ráadásul ugyanaz a főcímzenéje mindkét Django filmnek, ami rögtön mosolyt csal azok orcájára, akik látták valamelyik filmet.

A Django egy igazi vad vadnyugati történet. Akik látták a Django elszabadultot, azok feltétlen nézzék meg ezt a filmet. Pár dolog biztosan ismerős és mosolyra fakasztó lesz. Akik pedig ezt látták és Tarantinoét nem, azok pedig azt nézzék meg. Az egyik nincs a másik nélkül.