Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Emlékeim mindig a balatoni kis faluba visznek vissza. Oda, ahol gyermekéveim izgalmas, sokszor fájó napjait töltöttem. A történet még a háború előtt kezdődött.
Fiatalság, szerelem, mi más indíthatna el egy történetet. De a kezdet mégsem ez.
1925-ben történt, hogy egy beteg fiatalasszony egy szőke, kék szemű kislánynak adott életet. A kislány előtt már született három fia, de betegsége győzedelmeskedett felette, nem bírta a terheket és árván hagyta gyermekeit. A gyerekeket jószívű rokonok vették szárnyaik alá. A kicsi lány a meghalt anya testvéréhez került. Nekik nem volt gyermekük és nagy szeretettel nevelték, mintha saját kislányuk lett volna. A kicsi lányból a gondos, szeretetteljes nevelés alatt nagylány lett. És jött a szerelem. Egy karcsú fiú és egy szép szemű lány. Először játék, majd szerelem és végül a házasság. Később a háború választotta el a fiatal házasokat. Már úton volt a kisbaba, és szomorú izgalommal hittek abban, hogy a háború hazaengedi a fiatal apát. Elérkezett az idő, és egy kisfiú született a világra. Szerencsére a háború végeztével a fiatal apa is hazaérkezett. Boldogan ölelte meg feleségét és kisfiát. Életük folyamán született még egy kisfiúk, majd végül egy gyönyörű kislány.
A kis házban béke és boldogság uralkodott. De sajnos az élet megzavarta ezt a nyugalmat, a nagyapa elhagyta a családot. Hiánya kihatott az egész családra. Változtatni kellett életükön. Eladták a kis házat és egy nagyvárosba költöztek, ahol munkát és lakást is kaptak.
Nehéz volt megszokni a másféle életet. Hiányzott a táj, a Balaton, a szomszédok, a jó beszélgetések. És persze ott kellett hagyni a temetőben nyugvó nagypapát.
Egy idő után megszokták a változást. Életük már odatartozott. És megint a szomorúság. A nagymama egy reggel már nem készített reggelit a családnak. Lelke már máshol járt.
Az évek teltek, gond és öröm volt az életük. Öröm volt a három gyermek. De ahogy az élet ad, vissza is vesz. Egy balatoni nyaralásból a legnagyobb fiú sohasem jött haza.
Fájdalom és önmarcangolás az anya élete. De az idő vigaszt is hoz! Ahogy múltak az évek, a gyerekek felnőttek. Megházasodtak és jöttek az unokák. Is. Az öröm mellé sajnos megint szomorúság vegyült. Az apa, aki végigharcolta a háborút és mindig küzdött, hogy a családjának mindig jó legyen, feladta a harcot, és elvitte betegsége.
Pedig olyan nagy szükség lett volna rá. De így is élni kellett az életet. Egy idő a szomorúságot megnyugvás váltotta fel, a még mindig ifjú asszony ismét társra lelt. Pár kellemes és szeretetteljes év, és az élettől ismét a magányt kapta, a késői társ is elment mellőle. Ezután már csak gyermekeinek és unokáinak élt. Nagyon megöregedett és a betegség kínozta napjait. Végül lány vette magához, segítette, óvta, vigyázott rá és vigyáz napjainkban is.
Nehéz és fájdalmas átélni amikor a szeretett hozzátartozó szenved és kéri a halált. Úgy érzi csak ez lehet megváltás életére. De ezt már magasabb helyen döntik el.
Ó halál, vigyél innen el!
Szakítsd el ami ideköt az élethez!
Fogd a kezem, kísérj a folyón át,
Ahol virág és meleg illat vár!
De ha mégis sötét és hideg,
Ó vágyódni fogok a Földre le!
