FÁJDALOM
Kitekintek az ablakon, egy csillag nevet rám,
Csak nézem és gondolkozok, mi lesz ezután?
Szívem szomorú, mert nem vagy mellettem,
Ki vigasztal most engem, e szomorú nyári éjjelen?
Ha fájnia kell annak, amit más nem érezhet,
Tépjen szét a kín, de csendben, békében.
Üvöltő a némaság, mely most bennem él,
Mégis írok, de kinek azt nem tudom én.
Fáj az élet, egyedül vagyok, sírnom kéne, zokognom,
Ehelyett ülök egy asztalnál, és leírom bánatom.
De nem mondom el senki másnak,
Hogy rajtam kacagjon, csak hallgatok.
Hogy mit érzek, lehet még én, sem tudom,
De bennem él és ez magában fájdalom.
TANÁRAINKNAK A VÉGZŐS DIÁKOKTÓL
Régóta vagyunk mi diákok, immár ez a nyolcadik év,
Van kit nem szívlelünk, van ki örökké szívünkben él.
„Minek van az iskola, csak szenvedés?” Gondoltuk mi hajdan.
Ám ott lapul a kérdés: Mi leszel, ha nagy leszel? S halkan,
Megcsillan egy szikra, féltve őrzött álom,
Most valósággá válik, mit igáig csak álmodsz!
De kinek is lehetünk mi hálásak, mindazért mit tudunk
Most? Tanáraink sokat „téptek”, s volt, hogy lusták voltunk,
„De tanultunk, hogy meg ne bukjunk”, ez így túl egyszerű,
Tovamegyünk e megszokott körből, s lesz majd nap mi szörnyű.
Ekkor majd eszünkbe jutnak, a régi emlékek,
Egy arc, melyre szívesen felnéztem, a közös beszélgetések,
Egy hang, mely akkor csak „szidott”, s most értem csak mire volt az jó!
A sok „kín”, mégsem volt hasztalan szenvedés, de a szó
Gyorsan elszáll, s ha akkor tanultál, most élvezd ki gyümölcsét,
S mondj köszönet, mindazoknak, akik megadták az esélyét,
Hogy te is válj valakivé, bíztak és hittek benned.
Használd hát ki az alkalmat, és búcsúzz:
De vigyázz, ez a búcsú nem örök!Oly kevés az idő, s mit most érezhetünk, azt nem lehet leírni.
Köszönet kedves tanárainknak, és mindazoknak, kik mellettünk álltak
Még akkor is, ha nehéz idők jártak.
KÖSZÖNJÜK!
EMLÉKÜL
A közös fényképek, a régi emlékek,
Sokszor visszajárnak, szívemben élnek
Még azok az idők. Barátnők, társak,
S ha valakit kedveltél, szerettél, most hiányoznak.
Elszállt feletted az idő, de az emlékek még benned élnek.
Ülsz a székedben, öreg kezed nézve, s szemedben megjelennek a könnyek.
Örömet érzel a régi képekre nézve, melyeket még mindig őrzöl,
Tanárok, barátok szerelmek, a versengések, hol nem mindig győzöl.
Azok az idők szép idők voltak, nagyon szépek,
A gondok, a bajok elillantak, semmiségnek tűntek.
Ha köszönetet szeretnél mondani, lehet most már késő,
Tanárokra gondolunk, kinek emlékét sokszor mosta eső.
De most itt van mellettem, tán fényképét is őrzöm,
E verssel szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak kik mellettünk álltak: Köszönjük!
Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!