Égben lebegő kolostorok

Izgatottan és túlfűtötten másztam fel a turistabuszra, ami Görögország nevezetességeihez készült elkalauzolni minket. Az út során gyapotföldek között vezetett az utunk, melyek az égbe nyúló hegyek lábainál pihentek, megtörve ezzel a felhőkbe törő, magas sziklák vonulatait.

Utunk a Meteorákhoz vezetett, ezek az „égben lebegő kolostorok” évszázadok óta otthonául szolgáltak az elhivatottaknak, azoknak, akik Istennek szentelték az életüket.

Mikor először megpillantottam a Meteorákat az jutott eszembe, hogy valaki azonnal engedjen le erről a buszról. Ha a szélvédőn át kitekintettem utunkat egy hatalmas hegy vágta el, melyen apró szerpentinek kanyarogtak.

Anyukám ült mellettem és kétségbeesetten nyaggattam, hogy ne mennyünk fel oda. A tériszony és a pánik kavargott bennem, főleg akkor, amikor a keskeny, esőáztatta szerpentineken kanyarogtunk a turistabusszal.

Szerencsétlenségemre én ültem az ablak mellett és a lezúduló mélységtől csak egy vékony üveg választott el. Mindenki csöndben volt és biztos voltam benne, hogy a többi utas is pánikszerű hangulatban van. Elvégre olyan mélység tátongott mellettünk, amit odahaza, az Alföld rónáin keresve se találnánk.

Végül óvatosan lefékezett a busz és az ajtó kinyílt. Remegő lábakkal másztam le és tekintettem körbe. Az eső szakadt, így alig láttam valamit, csak a vízpárába burkolózott mélységet, s tovább tekintve egy aprócska falut a hatalmas sziklák lábainál.

Anyukámnak zsörtölődtem, hogy ezért nem érte meg idáig utazni, mire ő csendre intett, hogy várjam ki a végét. Az idegenvezetőnk annyi időt adott, hogy kinyújtóztassuk az elgémberedetett végtagjainkat, majd összeszedte a kis csapatot és visszaparancsolt mindenkit a buszba. Ekkor kezdődött az igazi félelem.

A sofőr felvitt minket a Meteorák legtetejére, ahol a legnagyobb kolostor pihent. A mélység és a félelem valahogy eltörpült és a csodálkozás, vagy inkább a gyönyörködés vette át a helyét. A kolostor hatalmas volt, kőből készült falai szabályosan beleolvadtak a tájba, mégis tekintélyt parancsoltak.

Olyan csoda volt ez, amit nem látni mindennap. Óvatosan elindultunk a bejárat felé, közben minden lépésünkre figyeltünk. A lépcsők csúszósak voltak, a korlátok pedig aggasztóan kicsinek tűntek, legalábbis számomra. Voltak olyan bátrak, akik gondolkodás nélkül – az intő szó ellenére – felhuppantak a korlátra, vagy átmásztak azon és fényképeket készíttettek magukról. A látványtól még a hideg is kirázott, pedig meleg eső esett, így inkább elfordultam és óvatosan tipegtem a családom után, szorosan átkarolva az öcsémet.

Utunk csúszós és meredek lépcsőkön vezetett felfelé, míg végre elértük az épület bejáratát. Be csak úgy léphettünk, ha – mi nők – hosszú szoknyát vettünk magukra, amit készségesen odakészítettek minden látogató számára, vállunkat pedig eltakartuk. A férfiak hosszú nadrágban, sapkában léphették át a kaput.

Mikor beléptünk olyan volt, mintha egy rég elfeledett középkori világba csöppentünk volna. Furcsa illat terjengett odabent, nem kellemetlen, csak ismeretlen. Mindent átjárt a nyugalom és a béke, s ehhez a félhomály misztikuma is nagyban hozzájárult.

Odabent bevezettek minket egy templomba, ahol freskókon ábrázolt bibliai jelenetek díszítették a falakat. Aztán különböző műhelyekbe is ellátogattunk, hiszen az itt élő szerzetesek mindent maguknak készítettek el. Varrtak, faragtak, bort, sajtot készítettek. Voltak állataik is, így az egész olyan volt, mint egy mini gazdaság. A műhelyek azonban többnyire már csak múzeumként funkcionáltak.

Voltak olyan helyek, ahova nem léphettünk be. Ilyenek voltak a hálószobák és a magánszféra különböző részei. Sajnos szerzetesekkel sem találkoztunk, legnagyobb bánatomra. Valóban kíváncsi voltam arra, hogy hogyan néznek ki, hogyan viselkednek. Habár a freskókon szerepeltek, élőben sokkal érdekesebb lett volna látni őket.

Emlékeim szerint azt mondta az idegenvezető, hogy már csak három szerzetes él a hatalmas kőfalak rejtekében, de a régi időkben is maximum húsz főnek adott otthont a felhők fölé emelt kolostor.

Sorokon, oldalakon át lehetne mesélni azt a sok szépséget, amit láttam, de visszaadni még a legjobb író sem lenne képes. Ezt az embernek a saját szemével kell látnia, nem is a látvány, inkább az érzelmek miatta, amiket kivált ez a hely. Nyugalmat ad, önvizsgálatra ösztönöz, visszavezet a régi korokba, itt mindenki képes elfelejteni a gondjait és megélni az érzelmeit.

Olyan ez a hely, mintha a Mennyország legtávolibb csücskéből lecsíptek volna egy falatot és lepottyantották volna az embereknek, alamizsnaként. Habár nem vallásos indíttatásból indultunk útnak, nem lehetett nem észrevenni, hogy a kolostorban Isten mindenhol jelen van. A falakban, a mélységben, a növényekben.

Itt, minden együtt volt, ami a világot világgá teszi. A mélység, a magasság, a föld és az ég, a víz, a szél a félelem és a harag. Az élet és a halál.

Mikor bebarangoltuk a kolostor azon részét, ami nyitva állt a turisták számára volt még pár óránk körbejárni a magas sziklákat, a bozótokat, ösvényeket. Készíthettünk fényképeket is.

Végül elindultunk vissza a szállásra. Út közben legendákat és történelmi eseményeket elevenített fel számunkra az idegenvezető. Mindenki fáradt volt, de ugyanakkor mindenki le volt nyűgözve. Nem minden nap találkozik az ember ilyesfajta szépséggel.

Mióta hazatértünk Görögországból azóta szeretnék újra elmenni a Meteorákhoz, hogy újra érezzem azt a semmihez sem fogható nyugalmat és szabadságot, ami átjárta a testemet és a lelkemet azokon a hatalmas sziklákon.