Fogadjunk, hogy amikor elolvasta az olvasó a címet és meglátta a pocakos képet, egyből beleolvasott a cikkbe, hogy vajon mi ütött ebbe a marhába?! Igaz? Nos, a figyelemfelkeltés egyik eszközét vetettem be. Figyelemfelkeltő, megbotránkoztató vagy a szokásostól eltérő cím is egy eszköz a figyelemfelkeltésre, amivel gyakran találkozunk nap, mint nap. Na, de mégis csak szolgálnom kell valamiféle magyarázattal a cím miatt. Ebben a cikkemben nem azt szeretném bebizonyítani, hogy az amúgy sok embert irritáló reklámok jók lennének, hanem azt, hogy bizonyos szempontból ezek mégsem rossz reklámok. Miről is van szó? Mindjárt ki is fejtem.

Nem arról van szó, hogy engem nem irritálna a pocakos reklám vagy az egyéb borzalmasan idegesítőre sikerült reklámok, de ha kicsit a dolgok mögé nézünk meglátjuk, hogy ezek a félresikerültnek hitt hirdetések valójában jobbak, mint az átlagos társaik.
Először is tisztázzunk valamit. A reklám célja nem az, hogy értéket közvetítsen, vagy a valóságot bemutassa. Hanem az, hogy rávegye a nézőt a termék megvásárlására, vagy szolgáltatás igénybevételére. A lényeg, hogy minél több emberhez jusson el az információ, a legkisebb pénzbefektetéssel.
A reklámokat én három fajtába szoktam sorolni:
– A nagyon jók. Amikor vicces, jópofa, ötletes egy reklám.
– Az átlagosak. Ezekkel találkozunk a legtöbbször. Egyszerűek, tényszerűek, semmi extra. 10 perc múlva lehet, már azt sem tudjuk, hogy miről szólt.
– A rosszak. Ezek között is van az a fajta, ami már annyira rossz, hogy már jó. De inkább ide veszem az irritáló, idegesítő, elcseszett poénú reklámfilmeket.
Szerintetek ebből a három fajtából melyiket tartjuk fejben a legtovább? Ha a nagyon jókra és az átlagosra tippeltek, akkor nem talált. A jókat megjegyezzük, de a rosszak sokszor sokkal tovább az emlékezetünkbe ragadnak.
Amikor egy reklámcég készít egy reklámfilmet – vegyük az aktuális példát, Pocakot – nem arról van szó, hogy nem látják, hogy ez egyszerűen röhejes, vagy valami főnöknek épp elgurult a gyógyszere és ezért engedélyezték, hogy kimenjen műsoridőben. Nem, lehet, hogy ez meglepő, de ez az esetek túlnyomó részében egy teljesen tudatos folyamat. Vajon miért éri ez meg nekik?
Egy átlagos reklámot most az olvasó fel tud idézni? Egy mostani fogkrém, vagy bankreklámot? Nem nagyon, ugye? Viszont, ha azt mondanám, hogy: „omlósz” vagy „apa kezdődik” akkor szinte mindenkinek beugrik az adott hirdetés. Magyarán ezek bevésődnek az ember emlékezetébe. Jó példa erre, hogy nem találkoztam még olyan emberrel, aki ne tudná, hogy ki az a pocak.
Bármilyen furcsán is hangzik, még rossz reklámot se egyszerű készíteni. Valami olyat kell kitalálni, amire a néző nem csak azt mondja, hogy rossz, hanem valami olyasmi reakciót vált ki belőle, hogy elmondja az ismerősének, hogy: „láttad már ezt az xy reklámot?! Szörnyű!”. Ekkor tovább viszik a hírét, és még több emberhez jut el. Még azokhoz is, akik nem is nagyon néznek tv-t.
Ráadásul a mai világban, amikor az internet már ennyire elterjedt, iszonyat gyorsan készülnek a mémek és a paródiák. Akik pedig kiparodizálják az adott rossz reklámokat, azok akaratlanul is reklámot csinálnak a reklámnak. Méghozzá ingyen hirdetik, még ha ez nem is túl pozitív, de a hirdető cégnek ez jó.
A marketingesek elérték a céljukat? El bizony! Lehet, hogy ostoba egy reklám, de amennyi paródia készül belőle, amennyit beszélnek róla, egyszerűen eljut az emberekhez. Lehet, hogy a nézők rossz véleménnyel vannak róla, de sokkal több mindenkihez jutott el, mint az egyszerű reklámok. Ugye, hogy máris más a leányzó fekvése?
Szóval ezek után, hogy a rossz reklámok valóban azok lennének, ez inkább csak nézőpont kérdése, mert ha így vizsgáljuk, akkor néha a rossz reklám, a legjobb reklám.
Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!