Elképzeltelek.. 1.0

https://www.youtube.com/watch?v=nhDSR_K0res

Lázár Bence András.
A rózsaszálról kell
3.

Most már lassan kezdem
megjegyezni a kapukód számait.

Emlékszem, kiszóltál az erkélyről:
így kell, így kell megnyomni, beütni.

Aztán álltál a fűtőtestnél,
akár egy szebb szobordarab.
Nem akartam mondani,
hogy maradj, alapvetően
minden mondatom mögött
keresztbe fekszenek a szavak.

Ahogy a hajad például
fel volt kötve, mondjuk
én jobban szeretem, ha nincs.
De nem ez számít.
A rózsaszálról kell

hogy beszéljünk. Meg
arról, mit jelent franciául
az hogy, coeur. Szívet, de
olyat, amiből erek jönnek.

A kertajtót becsapta mögöttem
a szél, majd besötétedett.
Csak az illatodat érzem,
hogy mit, miért, szerintem nem én döntöm el.

Lássuk, mit mondd róla a wikipédia, hiszen manapság, ha nem tudunk valamit, ha kételkedünk valamiben, vagy már megszokásból is, de felmegyünk az internetre, bepötyögjük a nevet, és alig pár másodperc, perc múlva (az internet gyorsaságától függően) megjelennek előttünk az adott információmorzsák. Tehát, mit is mondd a média Lázár Bence Andrásról? 1989, július 27-én született, Szegeden, jelenleg is még a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi karán tanul, nem mellesleg pedig magyar költő. Rengeteg folyóiratban publikál, fel van sorolva minden, ami szem-, és szája az irodalmi világnak. De mit írnak még? Írószervezeti tagságok, díjak, két önálló kötet, antológiák, s a megjelent interjúk/kritikáknak a felsorolása. Valljuk be, ezek csupán tények, méghozzá száraz tények. A wikipédia adhat egy hátteret, de érzelmeket képtelen közvetíteni, viszont szükséges. Szükséges, mert érdeklődünk, mert kíváncsi tesz minket. Elővesszük a verseit is utána, rákattintunk egy-két szimpatikus interjúra, próbáljuk megismerni azt az embert, aki köztünk él, aki nekünk ír. Ha szerencsénk van, de leginkább a költő szerencséje, felkelti az érdeklődésünket az a verse, amit éppen olvasunk tőle, így újabb és újabb adagok után nyúlunk. Én, hála a mostani modernségnek, sikeresen visszanéztem, és egész pontosan, kilenc héttel ezelőtt ismerkedtem meg Lázár Bence András nevével, s néhány versével. Azokkal a verseivel, amik a ‘Szép Versek 2010 (magvető kiadó)’ példányában szerepelnek.

Van egy fajta bája a szövegeinek. Azokhoz a még kevés, de szerencsére már inkább közeledve a tíz fölé, mint az egyhez,  költőkhöz tartozik, akik már a legelső soraikkal képesek lennének megállítani a világot. A szavak beléd kapaszkodnak, egyszerre mosolyogsz és egyszerre felejtesz el levegőt venni,  mert olyat mondanak ki, amit te is ki tudnál mondani sőt, van, hogy ki is mondod, csak talán nem így… nem ilyen már majdnem tökéletesen. Amikor visszaemlékszel vagy nosztalgia-estet tartasz, régi fényképeket nézel ezeréves zenékkel fűszerezve, akkor hirtelen minden visszatalál hozzád – az akkori illatok, színek, nevetések, elfelejtetnek hitt történések. Döntésképtelenné válsz annyira, hogy mégis képes leszel arra, hogy döntsél. Ez ilyen. A gondolataidat olvasod az ő tollából. A gondolatait olvasod, mint egy narráció az életedhez. A saját hangján szólal meg benned, pedig nem is hallottad még a hangját – s amikor meghallod, nem jössz zavarba, hogy nem erre számítottál, mert olyan hallgatni, mintha mindig is ismerted volna. Azt hiszem, a jó költő ilyen. Leírja az emlékeit, a gondolatait amik foglalkoztatják, a világot maga körül amiben él és amit lát, az embereket akár fontosak vagy akár mellékszereplők, egy-egy erősebb mondatot magában amire rájön a végén és amire rájövünk mi magunk is. A barátod lesz. A barátja leszel. Úgy tudsz róla mindent, úgy tud rólad mindent, hogy igazából kettőtök közül csupán ő írja meg a mindent. Ő ír, te hallgatsz, mégis működik.

‘Most semmi sincsen,
a varjak nem jöttek haza,
a túlnőtt hajtásokat
meg nem sikerült levágni,
mindenki hazudott nekem.’