Prágai történet

„Az élet nehéz. És nem kaphatunk meg mindent.”

A fenti két mondat a film fővonala. Mintha Prágában minden eszerint zajlana; ‘fogd fel, az élet nehéz, és nem lehet minden a tiéd, szóval csak menj az utadon és legyél csendben.’ Mintha mindenbe bele kéne törődni, és nem hisztizni. Mintha minden azért történne, hogy használni tudjuk ezt a két mondatot. Vannak olyan dolgok és pillanatok és viselkedések és apró mozdulatok, amiket általában a megszokott, biztonságos környezetünkben nem veszünk észre, de ha kikerülünk belőle, mert mondjuk mint a filmben is, elutazunk egy másik helyre, akkor a biztonság, az apró mozdulatok hirtelen kezdenek megkérdőjeleződni. Figyelni kezdünk arra, ami mindig is a szemünk előtt zajlott, csupán lehajtottuk és elfordítottuk a fejünket, mert nem akartunk vele törődni. Mert jelek mindenhol vannak, csak nem mindig vesszük a bátorságot ahhoz, hogy reagáljunk rájuk, hiszen ha reagálunk rájuk, akkor felbomolhat egy másodperc törtrésze alatt az, amiben addig hittünk. Elárulnak minket? Mégsem úgy volt azaz elhagyás, ahogy azt anno, kiskorunkban mondták nekünk? A tökéletes házasságban felütötte a fejét a megcsalás, mert mégsem vagyunk tökéletesek? Ezek mind-mind olyan dolgok, amikkel nem mindenki akar szembekerülni, és ez így van rendjén. Ki szeretne az lenni, akit megcsalnak, elárulnak, képen nevetnek? Ki szeretné elveszíteni azt, amit kemény munkával épített föl? Ki szeretne azzal szembesülni, hogy rossz szülő, vagy épp azzal, hogy a fél életében hazudtak neki? S ilyenkor csupán két mondat marad: ‘Az élet nehéz. S nem kaphatunk meg mindent.’  S ilyenkor eltöpreng az ember, hogy valóban nem? Hogy tényleg így van, ahogy most látom a helyzetet, vagy csak így szeretném látni? Először mindig keressük a kibúvókat, aztán a magyarázatokat. Számba vesszük a múltat a jelennel – vajon hol romolhatott el? A szokványos kérdés egy kapcsolatban, amikor a veszekedés már kezd több lenni a mosolyoknál.

Vajon miért nem vettem észre? Vajon miért elégedtem meg az eléggel, ha jóvá is formálhattam volna? Vajon miért félek a változástól? Vajon miért félek érzelmeket kimutatni, megbocsátani, elhinni, belegondolni hogy valami nem is úgy van ahogy elmesélték nekem régebben? Megannyi vajon kérdés, ami általában egyszerre találja meg az embert. S a film erről szól. Nem elég, hogy egy új helyszínen kell megállni a helyed, egy olyan helyen, ahová azért mész, hogy elhozd a huszonöt éve nem látott apád holtestét koporsóval, hanem még a képedbe röhög a tizennégy év, amit a feleségeddel éltél le. Akinek már szeretője van, s ezen az utazáson mondod a szemébe, ezen az utazáson tanultok meg újból beszélgetni. Igazán beszélgetni, hiszen eddig mi volt? Egymás mellett éltettek, gyereket neveltettek,  szexeltettek, s ennyi. De már lassan nem ismeritek a másikat, lassan már magatokat sem ismeritek. S ahogy a feleség titka lehull a férje által, úgy kezd egyre jobban minden rájuk zúdulni. A halott, s ezekben a napokban kiderülő, homoszexuális édesapa házában ül a fiatal bejárónővel és kislányával egy asztalnál, mikor betoppan a férfi felesége. Itt nincs mit mondani. A nő azért jött, hogy elmondja, meglett a koporsó, utazik visszafelé Prágába, s a taxiba vár. A következő jeleneten, a férfi sétál a taxihoz, beszáll. A hangulat feszült. ‘- S mit mondjak majd a fiúnknak?  – Azt, hogy igyekszem behozni a lemaradásomat a fél éves megcsalásodhoz.’  Jönnek a mondatok a férfihoz, hogy csak egyszer mutatná ki mit érezz. Majd a taxi megáll, kiszállnak, s megérkeztünk az utcán vitatkozáshoz, ahol a feleségből is kijön a mindenség, mindketten elborult aggyal kiabálnak egymással, ott ahol a háttér a társasház és ahol körbeveszi őket az ott élő emberek tömege. Nem értik mit kiabálnak, őket pedig nem zavarja senki, mert már torkig vannak mindennel. ‘Mert azt próbáltam kideríteni, hogy számítok-e még neked!’ Ruhák és táskák szétdobálása. Aztán a férfi elindul, háttal áll, a nő pedig benyögi azt a kijelentést, ami akarva-akaratlanul is véget vett az egésznek: Terhes vagyok. A következő képkockákon egymás mellett ülnek egy zárt helyen, és beszélgetnek. A fél éve létező, fiatal és művésszé a még meg nem született gyerek.

A végén a koporsó marad Prágában. ‘Az öné lehet’ – mondja már a repülőgép előtt Christoffer az ügyvédnek és a papa szerelmének, akitől a napokban mindent meg tudott a férfi. ‘Köszönöm.’  A végső képkockák kulcsszava: köszönöm. Ez nem tipikus amerikai film, ahol mindenki boldog lesz a végén, s rózsaszín happy end, hanem látod a változás csíráját mindenkiben, leginkább a főszereplőjében persze, de ettől még nem változott át teljesen, csupán csak meglátod benne, hogy felfogta a dolgokat, hogy felfogta, hogy mi a helyes és a helytelen különbsége. Kezdi megbecsülni az életet, és amit a sors neki szánt. Az elején mindenki azt várta el tőle, hogy szenvedjen, amiért az apja meghalt, de ő nem érzett semmit. Ahogy soha semmivel sem érzett igazán semmit, s mindent olyan természetesnek vett. S ez a vége felé kezd elindulni pozitív irányba. Harcolni kell a dolgokért, mert az élet nehéz, és nem kaphatunk meg mindent. Úgy búcsúzunk el a film végén, hogy már tudja. Hogy már tudjuk.

Információk:
dán filmdráma, 92 perc, 2006

rendező: Ole Christian Madsen
forgatókönyvíró: Ole Christian Madsen, Kim Pupz Aakeson
zeneszerző: Jonas Struck
operatőr: Jorgen Johansson
producer: Morten Kaufmann
szereplők:
– Christoffer, a férj: Mads Mikkelsen
– Maja, a feleség: Stine Stengade
– Alena, a fiatal anya: Jana Plodková
– az ügyvéd: Josef Vajnar
– a doktor: Borivoj Navrátil.