Szatyrok

Egyszerű utazásnak indult, 20 perc mindösszesen. Igazán kibírható időtartam, még akkor is, ha az ember nem állhatja a buszt; még akkor is, ha az utolsó utasokat az állomáson rekedtek passzírozták be a járműbe, hogy az ajtók becsukhatókká váljanak,  (mint egy japán állomáson, pedig Magyarországon vagyunk, a dél Alföldön…). Kibírható lett volna, ha nem pont az az idősödő bácsi áll meg mellettem. Pont az, aki hatalmas csíkos szatyraiban sör és egyéb alkoholos italok tárolására korábban rendeltetés szerűen alkalmazott üvegeket csörgetve tápászkodott fel a padról, mikor a beszállás megkezdődött. „Visszaváltani viszem őket, a szomszéd is ideadta az övéit.” Mormogja, alkoholos párát eregetve a busz egyébként is áporodott és test párától terhes levegőjébe, mikor egy korombeli lány érthetetlen és cseppet sem indokolt okból felcsattan. Egy üveg a lábára esett miután a kapaszkodási kísérlet eredményeként kifordult a buszhoz hasonlóan tömött csíkos csoda-táskából. Mindenki együtt érző, mindenki csendes. Próbálunk bőr-légző képességet kifejleszteni és fohászkodunk, váljunk puhatestűvé erre a 20 percre. Fogak szorulnak, csikorognak; zsebkendők rejteke pihegő ajkakat őriz. Már csak 5 perc… Már csak egy kanyar… Mindjárt vége… József Attila örök érvényű költeménye mindenki agyában lüktet. ( ti. „Levegőt!”)

Majd hirtelen zökkenés, az ajtók kitárulnak és mint lekvár a palacsintából, a tömeg kifolyik az utcára. Magam is lekászálódom, gyomrom tartalmát hatalmasakat nyelve parancsolom visszavonulásra. Tüdőmet jó néhány mély lélegzettel sikerül restaurálnom.

Haza indulóban még utolsó pillantás erejéig látom, amint a bácsi megfontoltnak nem, de elszántnak annál inkább nevezhető léptekkel, zörgő szatyraival célba veszi a közeli italt kiszolgáló egységet. „Visszaváltani viszem őket.” – csendül fülembe ismét a mondat, és keserűen mosolyogva gondolok arra a szilárd vagy folyékony kenyérre, amely az üvegek árából kerül majd a csíkos batyukba.