Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Létezik-e valós lelki bántalmazás, és lehetséges-e lelkileg bántottnak lennünk önmagunk sanyargatása nélkül? Ebben a cikkemben e kérdésekre kerestem a választ, felkutatva a köz-szemlét és olyan embereket, akiknek nézőpontjuk meglehetősen különbözik, vagy éppen érdekesen hasonló.
Kutatásomban tinik sokaságát kérdeztem ugyan arról; lehetséges- e lelkileg bántottnak lenni önmagunk bántalmazása nélkül? A válaszok osztódtak, míg a fiúk többnyire azt vallják ez kapcsolatfüggő, a lányok vélt elgondolása szerint bárki önértékelését befolyásolhatja mások véleménye, bármennyire is erős az.
„Szerintem nem, hiszen ha lelkileg bántott valaki, akkor saját magát kezdi el ostorozni, hogy biztos miatta történt minden, és maga ellen fordul az ember. Ezért is könnyű depresszióba esni és nehéz kijönni onnan, mivel saját magát is „kínozza” az illető, amikor neki semmi köze a dologhoz, de ő még is úgy érzi, hogy van.” mondta ezt András.
Ezzel a vélekedéssel szemben, van, aki azt vallja, ő nem ad mások véleményére, és csak akkor fontolna meg egy megjegyzést, ha az ember közel áll hozzá. Tehát ez esetben két fiatalember véleménye is egyezik, mi szerint a lelki bántalmazás nem tőlünk és a lelki nyugalmunkról illetve saját magunk elfogadásáról szól, hanem a szimpla kapcsolatról, ami a bántalmazó és a bántalmazott ember között van.
„Ez szerintem kapcsolatfüggő, és ember függő. Ha én egy teljesen újonnan megismert embernek azt mondanám, hogy egy öntelt fazon, akkor az tuti megsértődne. De ha a mi kapcsolatunkat vesszük és te mondanád ezt nekem, akkor én azt nem venném komolyan.” –magyarázta egy jó barátom.
Kicsit keresve az „igen, lehetséges” válaszokat, tovább folytattam a kutatásom embertársaim körében.
„Igen, mert ha tudom magamról, hogy nem vagyok egy buta liba, és sokan mások ezt hajtogatják, elhiszem, és értelem szerűen bánt.” Ez a válasz ellen megy annak, hogy a kapcsolaton alapul bántottságunk. Ez a feltételezés osztozik egy másik női véleménnyel, mely azt mondja, meg lehet győzni azt is, aki tisztában van adottságaival arról, hogy kevésbé annyira „tökéletes” mint ezt magáról gondolja. A szavaknak nagyobb erejük van, mint a magunkba fektetett hitnek. Rendjén van ez így?
Ezek a válaszok meggyőzőek, és mindegyikkel képes vagyok részben egyetérteni, de egy örök ön-fejlesztő ismerősöm nézete jobban megfogott. Ő úgy vélekedik, ez az egész rajtunk múlik. A magunkba fektetett hitről –nem arról a hitről van itt most szó, amit a társadalom felé mutatunk, hanem a valós hitről. Mert ugye bár, mondhatjuk mi azt, hogy teljesen meg vagyunk elégedve az alakunkkal, és vallhatjuk a „gömbölyűn vagyok igazi nő” mottót, de eközben lehetnek evészavaraink és járhatunk terapeutához, mert nem vagyunk képesek elfogadni önmagunkat.
Szerencsém volt ismerni egy olyan embert, aki valóban meg volt elégedve magával. Úgy gondoltam, senki és semmi nem rombolhatja le az (valótlan) önképét. Maga volt a megtestesült ’ego’. A mai napig nem tudom, mivel lehetne a földbe döngetni. Próbálkoztam, és nem csak én. Próbáltuk sokan felnyitni a szemét, hogy ez nem hogy nincs rendjén, de szinte már egy kupac hazugság. „Én vagyok a legszebb, hozzám nem hasonlítható senki!”, „Én vagyok a legokosabb!”, „Ellenállhatatlan vagyok, és kihívást érzek azokban, akik ezt nem így gondolják!”. Nem jártunk sikerrel. Az én meglátásom és személyes tapasztalatom szerint, nem is fog ez változni. Ha csak nem beigazolódik az a vélemény, melyet inkább a férfiak állítanak; ha egy olyan ember löki elé a valóságot, akinek a véleménye számít neki, akkor sikerülhet egy sokkal igazabb önarcképet építenie saját magában.
Nap, mint nap szembesülünk lelki bántalmazással. Őszintén szerettem volna megtalálni, hogy mi az, amivel ez kivédhető lenne, hiszen statisztikailag az öngyilkosságok 93% alapul lelki traumán, mely verbálisan éri az embereket. Bár az eredmények azt mutatják; férfi és nő nem ért egyet ezekben a kérdésekben, a válasz akkor sem egyértelmű. Lelki harmóniára van szükségünk, és teljes elfogadásra ahhoz, hogy ezt kivédhessük. Rendíthetetlenül hinnünk kell magunkban, ám az önképünk eközben ne torzuljon. Ne vessünk fel valótlan ámításokat saját képességeinkkel szemben, és ne kezeljük tényként a saját magunkról alakított véleményt. Hiszen egy vélemény, csak egy vélemény. Legyen az a sajátunk, vagy másé.
„Képtelenek vagyunk együtt élni dolgokkal úgy, ahogy vannak. A vélemények fontosabbak számunkra, mint a valóságos élet, és hajlamosak vagyunk rá, hogy inkább higgyünk a szavaknak, mint a tényeknek.” Carl Gustav Jung
