Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Ismerjük a kategóriát, amikor valami annyira szar, hogy az már fos!
Hát DJ Ronnie ennek a kategóriának is a határait feszegetné, ha az lényegénél fogva nem lenne határtalan… meg különben is azt sugalltam az 1. részben, hogy a kategorizálás csupán egy okafogyott kognitív kényszer, felesleges és káros is, amennyiben hátráltatja a megélést. Háttal nem kezdünk mondatot.
Deviszont!
Szintén mondtam, hogy megpedzem majd Amszterdam árnyoldalait is, és talán egyetértünk, hogy ennél sötétebb szennyet lepukkant utcai dílerek lakta külvárosi gettók töltényzáporában és olcsó nyíregyházi romaribik emberkereskedők által bitorolt testének-lelkének helyt adó kirakatok üvegei mögött együttesen sem lelhetnénk:
Egy barátom szerint, mintha Karel Gott fogat mosna a nyam cat-re.
Mint annál, itt is adott a feladat: hallgasd meg jó hangosan kétszer, aztán figyeld, mi történik a fejedben a következő napokban, és próbáld onnan kiverni. (Kemény meló, agykontrollban való előrehaladott jártasságot és magas fokú kontemplatív jelenlétet igényel.)
Sok hét után, a jól megkésett 2. részben direktebb szempontból is ide szeretném ülepíteni azt, ami Amszterdamban pár nap alatt felkavarodhat. Kicsit leíróbb jelleget öltök, de igazából továbbra sem annyira magáról a városról akarok szólni, sokkal inkább az általa keltett érzelmek tanulságairól.
A szerethető XXX
Sokan mennek oda, gyorsan gyarapszik, sokan maradnak is – sokan szeretik. Mozgásban lévő, fejlődő, egyben alkalmazkodó és magába integráló entitás. Hamar felmerül a költői kérdés: hogy lehet éppen a „mindent szabad” alapelvre építve ennyire élhető, jól működő és – ezek szerint – hosszútávon is szerethető európai város működését fenntartani? A „mindent szabad” ellenére, illetve éppen azért…
Szerethetőt és tisztát! Állatbarátokként a nagy szokatlanságban többen élből a kutyagumit kezdtük keresni az utcákon, akkora ritkaság volt. Aztán mikor másfél nap után valamelyikünk kiszúrt egyet, hát azt hittem, visz belőle haza szuvenírnek, hogy „tessék, amszterdami kutyabélsár, ez olyan, mint Írországból négylevelű lóherét vagy koboldfanszőrt kapni, ritka és becses, az ősi maja turisták szerint ha egy csipettel teszel belőle a trágyába, megháromszorozza a termést”. Abból az axxxiómából kiindulva, hogy ahol elengedhetik magukat az emberek, ott el is engedik, magam is feltételeztem például némi hányásaknamezőt az utakon, de azokat, úgy tűnik, elviszik a hányásmanók, a hajnal harmatos angyalszárnyainak rejteke alatt, hogy aztán megtérjenek titkos odújukba, karöltve a kutyaszarmanókkal (akik funkcionális értelemben maguk a kutyatartók). Varázslat!
A turisták által elözönlött részeken persze vannak csikkek meg papírok, de szemetszúró-bűzölgő-zavaró egységek ott sem, a hányásmanók meg szorgalmasak; bár az a legvalószínűbb, hogy a gyakran hulló esőt hívom én következetesen hányásmanóknak… ami, gondolom, egyben a területegységnyire rendkívüli mennyiségben termelődő vizelet problémáját is mérsékeli, de ez utóbbira manapság már a városvezetés is rásegít mobil vécékkel, indiszkréten (viszont ingyen) körülállható piszoárokkal.
A természetszeretet – engedtessék meg e téren némi idealizálás – egyben az élet szeretetét sugározza. A kettő összefüggésének szembeötlő jele itt a kerékpáruralom – tisztára, mint a Tour de France: emberek bedrogozva bringáznak –, amely a folyóvizekkel felszabdalt, szűk utcákból adódó közlekedési nehézséget a városlevegőt óvva, egyben az emberek rendszeres aktív mozgását támogatva oldja fel. Tulipánok és mindenféle virágok, amerre csak nézel, meg a kellemes parkok, a botanikus kert, evező nénik, kocogó fiatalok és öregek, rád mosolygó emberek – egy késő-novemberi szombat délelőtt sétalátképe.
A városcímert emlékezetessé tévő három András-kereszt eredetileg a lakosságra leselkedő három legnagyobb veszélyre – árvízre, tűzvészre, pestisre – utalt, mára már inkább a felnőtt szórakozási lehetőségeket szimbolizáló tripla X-szé szelídült. Mintegy identitásreprezentációként is működik középületek homlokzatán, cégéreken, ajándéktárgyakon, még a csatornafedőkön is, marketingelve a folyamatos tragédiaveszélyt sok-sok kitartással (ld. mélyalföldi gátrendszerük kiépítése) a lehetőségek végtelen tárházává izmosító tökösséget.
Hátrányukból előnyt kovácsolnak, és valamiképpen mindig vannak működő válaszaik az adódó problémákra ma is, amikor Amszterdam már Európa rekreációs központja – hallod, nem csoda, hogy Brüsszelben ülésezik az EU parlament, könnyű ide átjárni piázni meg kurvázni –, de egyben üzleti központ is, valamint oktatási centrum,
sörfőváros és turistakánaán, a kultúra fellegvára, az utcaművészetek mekkája, a bringások paradicsoma, számtalan sportolási és kikapcsolódási lehetőség olümposza; halmozhatók estig a szakrális metaforák. A legtermészetesebb mederben folyik és virágzik a drog- és szexkultúra éppúgy, mint mondjuk a modern magasművészetek. Egymással párhuzamosan, néhol összefolydogálva, mint a várost Észak Velencéjévé avanzsáló, pöpecül kiépített csatornarendszer. A dolgok megférnek egymás mellett a maguk sokszínűségében, és felmérhetetlen kapacitással fogadnak be új elemeket – ez látszik itt a fejlődés zálogának.
Sokszínűség, kontrasztok
Szimpatikus vonás az európai fővároshoz képest mérsékelt méret (mintegy 770 ezer fős, de gyorsan duzzadó népesség), és az ehhez mérten mégis kirívóan sok, szinte végtelennek tűnő látnivaló, programajánlat, exkluzív kínálat. Amszterdamban ugyanis amit szabad (ti. mindent), arra megvan a lehetőséged is: alles kan! – egészségedre, haver.
Szinte bármilyen igény kielégítést nyerhet, szinte bármilyen szinten – akar a búcsúba’ – Rembrandt-tárlattól a szexmúzeumig, a Leidseplein neves színházaitól a live sex show-ig, a Concertgebouw-tól DJ Ronnie-ig az utcazenészekig, az Ajax Arena stadiontól a vízi izékig, megfizethetetlen luxus- és dizájnüzletektől a kacatokat és kincseket egyaránt rejtő bolhapiacokig. Vagy mondjuk belefutsz véletlen’ Tótfalusi Kis Miklós 17. századi nyomdász magyar-holland kétnyelvű emléktáblájába egykori műhelyének homlokzatán, ahol – mit neki Times New Roman – metszett saját überkúl betűtípust. (Mintha csak már ismerte volna a Czeizel professzor által előszeretettel idézett magyar titkot: „időben kell lelépni”.)
Szóval azt is hamar megszokod, hogy az amszterdami lakosság jellemzően nem is holland, hanem a földkerekség összes fellelhető pontjáról idetelepedett külföldi – vietnámi, jamaikai, görög, ír, lengyel, spanyol, borneói, eszkimó, román, marslakó – meg hogy élő magyarokba is könnyen beleszaladhatsz. A tolerancia uralkodásának oka és egyben következménye is itt a sokszínűség (erről ld. az első részben). Ez az élmény tapasztalati szinten cáfolja az idegengyűlölet hátterében általában munkáló elvet: ha egységes a hovatartozás (fehérbőrű? keresztény? hetero? jólfésült? hol bankol?), attól majd az ellentétek meg fognak szűnni. Ehelyett úgy tűnik, ez a rendszer – mint az emberi egyed genetikai állománya – minél sokszínűbb, annál erősebb.
A piroslámpás negyed egyik szórakozóhelyének emeleti erkélyén mégis egy bennszülött szélmalomharcostól sikerül valami kis gyakorlati tájékoztatást kérnem – már jön is az ekkorra megszokottá váló érdeklődő gesztus, honnan jöttünk, hogy tetszik itt nekünk. „Szjéreetlek… gjére velem” – csillan fel a szeme Magyarország említésére, de mielőtt síkítva elfutnék, arról van szó, hogy immár 5 éve látogatja a Sziget fesztivált, ahol ezek a kifejezések gyakran jönnek jól, haha. A legkirályabb bulinak tartja, csak hát „Hungarian people are soooo difficult” – és valóban, két napja sem vagyunk itt, de önreflexíve ugyanez kezdett már bennem is motoszkálni. Mintegy tükröt tartva ereszti ránk, hogy amerre jár, az emberek mindenhol a dolgok napos oldalára koncentrálnak, megpróbálják magukat és egymást jól érezni. Viszont történjen bármi, a magyar biztos, hogy meg fogja találni benne a negatívumot, vagy legalább a lehetőséget némi parára. Az egyszeri holland turista kedvencei Magyarországon azért mégiscsak a rendőrök: remekül szoktak rajtuk szórakozni, hogy mindig van valamivel bajuk, de abszurd mód’ nem szokott kiderülni, hogy tulajdonképpen mi az, mivel meg se makkannak semmilyen nyelven a sajátjukon kívül. Persze sokszor közös anyanyelvűként sem nagyobb élmény velük kommunikálni, de ezt most hagyjuk.
Maradtak még hátra Amszterdamban fogant gondolatok bőven – holnap 3. rész…
