Királyok legendája, legendák királya

Az 5. századba fogunk ellátogatni, a britonok szigetére. Ez a mai Nagy-Britannia területe. Hosszú utazás lesz Hölgyeim és Uraim, érdemes lesz rá jó alaposan felkészülni…

A római hódoltság ellenére a kelta népcsoport jólétben élte mindennapjait, s kimagaslóan gazdag népnek számított Britannia más lakóival szemben.

Azonban az aranyéletnek egyszer csak vége szakadt. Az első században, Rómában viszályok dúltak, ezért a római katonáknak haza kellett térniük, a britonok pedig védelmezők nélkül maradtak. A római hódoltság biztosította a nyugodt és biztonságos életet, mely szinte egyik percről a másikra megszűnt. A környező barbár törzsek a britonok gazdagságától megrészegülve kihasználták az alkalmat és elözönlötték a területet.

A birodalom az összeomlás szélére került, s ezt az is elősegítette, hogy a helyi vezetők között viták robbantak ki. Mindenki magának szerette volna a hatalmat a rómaiak távozása után, s az erősebb hadurak átvették az uralmat az ország egy-egy területe felett. A vad törzsek, kihasználva a védtelenséget rátámadtak a britonokra.

Nyugatról, a tengeren át jöttek az írek, s végigfosztogatták a partvidéket, míg északról a szárazföldön át a skótok valamint a piktek özönlötték el az országot.

A kétségbeesett britonok, hogy magukat védjék germán zsoldosokat hívtak segítségül, így angolokat valamint szászokat importáltak az országba, akik fizetségért cserébe hajlandóak voltak megvédeni a kiszolgáltatott népet.

Egy darabig működött is a dolog, de aztán az angolszászokat is megrészegítette Britannia gazdagsága, s a sziget lenyűgöző természeti kincsei, ezért az alkut figyelembe sem véve lerohanták a britonokat. A naiv nép saját védelmezőinek esett áldozatául.

A meggyötört lakosok egy hősért kiáltottak, s úgy tűnt meg is kapták azt. A hódítás hatalmas méreteket öltött, majd egyszer csak hirtelen megtorpant. A legenda szerint egy hős segítségével. Ő volt Arthur, a birtonok királya, aki remek vezetője volt a népnek. Alattvalói dicsőítették, ellenségei pedig féltek tőle. Arthurnak segítője is akadt, a nagyhatalmú mágus, Merlin, akivel együtt kormányozták az országot Camelot legendás várából.

Arthur felesége a gyönyörű Guinevere volt, minden férfi álma, s lovagjai messze a legjobb harcosok voltak széles e világon. Arthur megalapította a Kerekasztalt, s mindenkit egyenlően kezelt, így sikeresen űzték ki az országból a gonoszt és védték meg Britanniát Morgánától az elvetemült varázslónőtől.

Britannia megvédelmezése után a lovagok a Szent Grál keresésére indultak, míg az ország újra felvirágozódott.

Ez mind szép és jó, de Arthur létezésére nem sok, sőt úgy tűnik, egyetlen hiteles bizonyítékunk sincs. A történetnek több köze van az irodalomhoz, mint a történelemhez, s nem vagyunk képesek megtalálni azt a határvonalat, amely elválasztja egymástól a kettőt.

Kutatók a fejükbe vették, hogy megfejtik Arthur legendáját, s eredményeik alapján azt mondhatjuk, hogy a történetnek talán lehetett valóságos alapja.

A történelemkönyveket és különböző forrásokat böngészve úgy tűnik, három férfi életrajza illik bele Arthur történetébe.

Az első jelölt egy bátor és tragikus sorsú erős, hősies férfi, egy római, aki nem hagyta el Britanniát, amikor társai távoztak a szigetről.

A második esélyes egy bölcs és világlátott király, egy igazi nagy és sikeres vezér, aki Britannia egyik városában uralkodott.

A harmadik versenyző pedig egy igazi hős briton, avagy a „Nagy medve”.

Mindhárom férfi esélyesnek tűnik arra, hogy az Arthur-legendákat végre a helyére tegyük, ezért nézzük sorra, hogy kit tisztelhetünk meg méltó címével jövőbeli történelemkönyveinkben.

Nagyon nehéz dolgunk van, ha fel szeretnénk térképezni a régmúltat, mivel Arthur létének nem sok bizonyítéka van. Csak pár oldalnyi vers, kép valamint egy rejtélyes kereszt utal a nagy király létezésére.

Nevének első említése egy koraközépkori versben történt. A mű tragikus sorsú harcosok csapatáról szól, s az egyik hőst Arthurhoz hasonlítja a szerző. Így, a mű írója szinte sugallja, hogy a király létezett, úgy ír róla, mintha ez megkérdőjelezhetetlen pontja lenne a történelemnek, melyet mindenki ismer, s elismer.

Ténylegesen Arthurról halála után 300 évvel írt először egy Nennius nevű szerzetes. Művében Arthurt, mint csatavezért említi, s 12 véres csatát kapcsol a nevéhez. A végső győztes csatát pedig a híres Badon-hegyi csatával azonosítja a szerző. Ez az összecsapás valóban lezajlott, méghozzá az időszámításunk szerinti 495-ben. A történet szerint csak Arthur egyedül 960 emberrel végzett, s így megmenekült Britannia az angolszászoktól, mivel ez a vereség 40 évnyi visszavonulásra kényszerítette a szászokat.

Ezt az írást vehetjük tehát az Arthur legenda alapjának. De a legenda egy dolog, az abból kialakult történetet is érdemes megvizsgálnunk, hogy később meg tudjuk állapítani, hogy melyik történelmi személyiséget tudjuk Arthur bőrébe bujtatni.

A szájhagyomány útján terjedt történet, ami a 15. században tűnt fel először úgy mesélte, hogy Guinevere elárulta Arthurt, megcsalta Őt legjobb barátjával, s egyben hű lovagjával Lacelottal. Az árulás megingatta a kerekasztalt, s Morgána – a gonosz varázslónő – fia megszerezte a trónt. A történet szerint a csatában Arthur halálos sebet kapott és elment, többet soha senki nem látta.

Ez a történet azonban már alapjaiban nem állja meg a helyét. Az elbeszélések szerint Arthur erős és tekintélyt parancsoló páncélt viselt, de az 500as években még nem ismerték ezt a fajta technológiát, legjobb esetben is egy bőrvért védelmezhette a király testét. Valami hibádzik Camelottal, a híres várral is, hiszen hatalmas kőfalakat említenek a történetben, óriási tornyokat, de ha belegondolunk egy 5. századi uralkodónak aligha lehetett hatalmas kővára, mivel még nem is építettek ilyen építményeket. Történelmi ismereteink alapján elmondhatjuk, hogy csak egy faépítmény lehetett a legendás Camelot.

Arthur híres kardjának ábrázolása sem hiteles. Az eredeti kard – ha ugyan létezett – nem volt olyan látványos, mint ahogyan említik. Az 500as évek kardjai rövidebbek voltak a középkoriaknál, s keresztvas sem volt megtalálható rajtuk. Lényegében az Excalibur csak egy egyenes penge lehetett, a végén egy fogóval.

A leírások abban is pontatlanok, hogy Arthur koronát viselt a fején, hiszen a kor uralkodói nem viselték azt, ez sokkal inkább középkori szokás volt.

De akkor mi az igazság? Az egész csak egy jól kitalált mese, és meg is bukott az Arthur király létezését bizonyítani próbáló elmélet? Ne szaladjunk ennyire előre.

Az Arthur életét elmesélő történetek sok évvel a király halála után íródtak. Ezekben az időkben, a középkor hajnalán már könnyebb volt az élet Angliában, sokkal nagyobb volt a nyugalom, mint hajdanán, s ez kialakított egy sajátos kultúrát. Létrejöttek a románcköltők. Ezek a középkori történetmondók pedig kiszínezték a megfakult történetet.

Ha megvizsgáljuk az Arthur legendát észrevehetjük, hogy sok teológiai utalást tartalmaz. Például gondoljunk a korábban említett Szent Grálra, melyet állítólag Arthur lovagjai is kutattak. Az 5. század emberét nem érdekelték ezek a dolgok, nem foglalkoztak a kereszténységgel. Ezek a történetek a vallásos középkori emberek számára voltak érdekesek, hiszen nekik egész életüket áthatotta az Istenbe vetett hit. A történeteket tehát olyan formába öntötték, hogy a keresztény britek számára is élvezetes és érdekes legyen.

A teológiai utalásokon túl mást is felfedezhetünk azonban. Például a történet szerint Arthur egy kőből húzta ki legendás kardját. Ennek is lehet valóság alapja, hiszen a régi időkben kőformába öntötték ki a megolvasztott fémet. A kard eredetileg a Tótündértől származott, s ennek a mondának is lehet valós alapja, csak nem szabad görcsösen ragaszkodnunk az elképzeléseikhez. A keltáknál szokás volt, hogy a temetési szertartás alatt a király egy értékes tárgyát – általában a kardját – egy tóba dobták, hogy feláldozzák a vízi istennőnek. A kelták nagyon tisztelték és fontosnak tartották a vizet. Innen eredhet a Tótündér meséje. A korai emberek azokat a dolgokat, melyeket nem értettek kiszínezték általuk kreált történetekkel, hogy könnyebben megértsék a világot. Ezeket a történeteket szájról szájra tovább adták, mindenki adott hozzá, mindenki vett el belőle, így alakultak ki a mondák, s így alakult ki Arthur király legendája is.
Ennek értelmében Merlin alakját is a mondavilágban kell keresnünk. A walesi folklórban megtalálható egy Mirtin névre hallgató vadember, aki valamikor harcos volt, majd megőrült és ennek köszönhetően képes volt a jövőbe látni.

Minden bizonnyal a hiedelmek keveredéséből, s a különböző szomszédos népek mondavilágából átvett részletek segítségével alakultak ki a britonok hősei, így Merlin is.

De mi a helyzet Arthurral? Éppen ideje, hogy szemügyre vegyünk három esélyesünket, akiket azonosíthatunk a legendás királlyal.

Emlékeznek még? Első lehetséges király-jelöltünk egy római volt, név szerint Ambrosius Aurelianus. Ez a férfi az 5. században élt, s harcolt a Badon-hegyi csatában, megállította az országba özönlő szászokat. Ismerős történet, nem igaz? Annyit még tudunk erről a rómairól, hogy egyesítette a britonokat, de semmi más adatunk nincs róla. S habár története helyenként hasonlít a híres királyéhoz, egyetlen probléma mégis van. Ezt a férfit nem Arthurnak hívták, s az nem valószínű, hogy egyszerűen csak megváltoztatták a nevét.

De álljunk csak meg egy pillanatra. Van egy másik római harcosunk is, akit viszont Artorius Castusnak hívtak. Máris jobban hasonlít a név, igaz? Azonban ez a római katona még annyira sem esélyes a királyi poszt elnyerésére, mint Ambrosius Aurelianus, mivel 400 évvel korábban élt, mint Arthur. A római harcost tehát kihúzhatjuk a listánkról.

Következő jelöltünk egy nagy és bölcs király Riothamus. Ő egy középkori uralkodó volt, s sok dolgot tett, melyet Arthur király is. A neve egyáltalán nem hasonlít az általunk keresetthez, viszont ennek ellenére lehet, hogy Ő volt Arthur. A Riothamus ugyanis nem egy név, hanem egy cím, a király valódi neve ismeretlen. Miért is ne lehetett volna Arthur.? Azt is fontos megemlíteni, hogy Riothamus egy árulás áldozata lett, ahol halálos sebet kapott, ezért elment, s soha többet nem jött vissza, ellensége pedig elfoglalta a trónt. A dolog úgy fest, hogy nyugodtan kijelenthetnénk, megtaláltuk a legendás Arthur királyt. Kijelenthetnénk, de tévedés lenne. A történetben van egy nagy, Arthurral ellentmondó rész is. Riothamus egy francia mentőhadjáratot vezetett, ahol a gótok ellen harcoltak. Mégis miért ment volna a legendás Arthur király francia földre harcolni, ahelyett, hogy Britanniát irányította volna? Arthur történetében nem esik szó semmiféle gótokkal való csatákról. Így, Riothamus története sem egyezik meg Arthuréval.

Van azonban még egy jelöltünk, egy 5. századi király, aki az utolsó britonok által irányított városban uralkodott, név szerint Viroconiumban. Ez a város volt a britonok utolsó erőssége.

Ezekben az időkben szokás volt, hogy a harcosok felvették annak az állatnak a nevét, amelyik a harcost a csatában jellemezte. A királyt Medvének hívták. Walesi nyelven a medve pedig úgy van, hogy arth, latinul pedig ursis. A két szót összekapcsolva arthursis, melynek rövidülése az Arthur.

Az Arthur legenda azt mondja, hogy Britannia igaz és egyetlen királya Arthur, aki majd egy nap visszatér, hogy újra irányítsa népét.

Ennek a szálnak van egy érdekes része, mely napjainkig elvezet. A Medve fia, apja halála után beházasodott a Spencerek házába. Ez egy híres család, tőlük származik a neves Diana hercegnő, kinek első fia Vilmos, Nagy-Britannia trónjának a várományosa. Vilmos második neve pedig nem más, mint Arthur.

Persze ez nem jelenti azt, hogy az ősi király Vilmos hercegben reinkarnálódott, mégis felettébb érdekes és különös ez az egyezés.

Azonban ha megnézzük a három lehetséges jelöltet, könnyen észrevesszük, hogy mindegyikük kapcsolatban áll Arthurral, valamilyen szinten. Egyikük sem az igazi Arthur, mégis mindegyikük az. Mindannyian tettek hozzá Arthur történetéhez, míg végül kialakult a mai ismert legenda.

Arthur király tehát valóban létezett, ott volt a rómaiban, ott volt a nagykirályban, s ott volt a medvében is. Hiszen Arthur király sorsa az volt, hogy megvédelmezze Britanniát, s mindegyik jelöltünk éppen ezt tette. Tragikus hősök voltak, csataviselt férfiak.

Az őket tisztelő és dicsőítő nép pedig az idők folyamán összemosódó történetekből megalkotta Arthur királyt, azt a hőst aki megmentette Britanniát, s felvirágoztatta azt.