Gyereknapló 5. – Tengerkutató

Egy külföldi utazás mindig élményekkel gazdagít. Én életemben először Krétán voltam, olyan 10 éves lehettem. Az utazás érdekes volt, mert egy gépsárkány gyomrában töltöttük az időnket amit Anyukám látszólag nem igen szeretett, mert zöldes árnyalatokban pompázott amikor csak ránéztem. Az út viszonylag hamar eltelt, megérkezéskor busszal jutottunk el a szállásig. A hely amit a felnőttek valami apartnak hívtak egy csodálatos palota volt. A kapun beérve lépcső vezetett az emeleti lakásunkba, a falak piros virágokkal borítva. Még engem is lenyűgöztek, tehát tényleg szép volt. Velünk szemben, a virágok másik oldalán Dávid lakott az apukájával. Ők előttünk jöttek, de akkor mennek majd haza amikor mi.

Anyu és két barátnője akikkel jöttünk mindenáron el akartak menni megnézni a környéket, én persze hisztérikus rohamban törtem ki. Azok a felnőttek, hát semmit nem tudnak. Olyan sokat hallottam már a tengerről a sós vízről és persze majd még várni fogok hogy lássam. Azt hiszem anyu megsajnálhatott, mert közölte, hogy öltözzek át.

Így kerültem én a tengerhez. Egyrészes kék fürdőruhámban ott bámultam azt a nagy vizet.  Anyu valamit beszélt nekem a napról de a figyelmemet az újdonság kötötte le. Ekkor hirtelen a képembe ugrott Dávid amit én egy hangos sikítással nyugtáztam. Az ember gyerekének egy szem nyugta sem lehet. Anyu elmagolta a szabályokat, hova mehetek, meddig mehetek, mikor jöjjek vissza, a szokásos. Itt kezdődött a kis kalandom.

A tenger ma szokatlanul nyugodt. Lent a mélyben valami készül, minden porcikámban éreztem. Mély levegőt vettem és készültem, hogy megismerjem az ismeretlent. Ahogy levettem a cipőm már előjöttek az első baljós jelek. A parton a víz körül láva volt mely első ránézésre homok, de mezítláb majdnem lehetetlenség átkelni. Dávid azt mondta, hogy ez egy akadály. Csak a legbátrabbaknak sikerül átkelniük. Mindketten jó nagy lendületet vettünk és futni kezdtünk át a láván ami kínzóan fájó volt a lábamnak. A vízhez érve azonnal beleugrottam (volna) hogy mihamarabb lehűtsem a láva égette lábamat ám legnagyobb meglepetésemre a víz odébb ment mire beleérhettem volna. Ott hasaltam a láván amit a tenger korábban kihűtött. Dávid majdnem megpukkadt a röhögéstől. A tenger nem siet- mondta- így Te sem siethetsz benne. Hát felálltam és elkezdtünk befelé sétálni. Egy idő után már a térdemig ért ekkor fogadott el, tudta, hogy nem akarok ártani neki.

A mélység számos titkot rejt, a legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy valami lehet ilyen gyönyörű. Az alja homokkal futtatott volt, és kövekkel, melyek a legcsodásabb dolgokat rejtették. Hallottuk, hogy él valahol a part mentén egy nagyon ronda teremtmény, mely bajt hoz mindenkire, ám csodálatos rejtőzködő képességeinek köszönhetően nem találják a portyázó katonák. Eltökéltük, hogy Dávid és én a végére járunk és elűzzük a rossz-akarót, ezzel megmentve a tengert és annak lakóit. Anyu, hogy segítse küldetésemet, egy szemüveget és egy lélegzőt adott nekem. Teljes felszerelésben vártam ez első merülést bár nagyon furcsa volt, hogy egy csövön veszek levegőt. Kaptam még varázsmacikat is, hogy enyhítse a tenger förtelmes ízét. Így a varázsmacikkal a számban lemerültünk a víz alá. A macik édesek voltak, olyan 10 -20 percig védtek meg. Az első megállónk a Halászöböl volt. A víz itt sokkal mélyebb és számos veszélyt rejtett. Nagyon kellett figyelnünk, hogy még véletlenül se akadjunk bele semmibe, mert akkor a gonosz azonnal tudta volna, hogy keressük. Nem tudom mennyi időt tölthettünk el de hiábavalónak bizonyult.

Az estét a kastélyban töltöttük. Én hatalmas kínok közt vergődtem egész este. Mint kiderült ezen a vidéken a gonosznak számos cinkosa van, így a Nap is. Bár nem vettem észre csak este de az a bestia egész nap karmolt és harapdált, sebek ejtve az egész hátamon, lábamon, még az ülőkéimen is. A hason alvás nem volt az erősségem, de így legalább elviselhető volt a kín. Anyukám szerzett csodakrémet, amivel be is kent, így hűsítette a sebeimet.

Másnap már felfegyverkeztem a Nap ellen is. Kalandunkat nadrágban, pólóban és sapkában folytattam. Dávidot látván neki is hasonló sebei lehettek, mert ő is hozzám hasonló felszerelésben érkezett. Megbeszéltük, hogy ketté válunk, hátha úgy gyorsabb a kutatás. Én Anyukámmal és Szilvivel mentem a beljebbi területek felkutatására. Már igen csak elfáradtunk, amikor Szilvi megkért, hogy merüljek alá nézzem meg azt a követ milyen mélyen van, hátha ráállhatunk egy kicsit megpihenni. Nem tudom meddig úszhattam lefelé, de szörnyű látvány fogadott. Az a kő nem is kő volt, hanem egy rák maradványai. A gonosz erre járt, otthagyta bélyegét. Ettől még elszántabb lettem, én bizony véget vetek ennek.

Az estét ismét a kastélyban töltöttük. Olyan lányos party-féleség volt, kártyával, meg beszélgetéssel. Itt tanultam meg Römizni. Nem is volt nehéz, bár nem tudtam, hogy kutatásom ez miben segítheti.

Telt az idő és nekem nemsokára haza kellett mennem, ám küldetésem még nem ért célba. Nem bukhatok el, a Tenger népének szüksége van rám. Dáviddal a Kiskövek-vermében kutattunk éppen én a homokot simogattam a fenéken, amikor hirtelen megmozdult. A homok megmozdult. Egy ovális alak körvonalazódott egy fekete ponttal majd alulról még egy fekete pont. A gonosz, csak ő lehet az. Alakját változtatva a frászt hozta rám. vagy 2 másodpercig bámultunk egymás szemébe. Azok a fekete szemek az a gonosz tekintet. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem. Ijedtemben kirohantam a partra Anyukámhoz. Azt hiszem mégsem voltam felkészülve ilyen szörnyűségre. Dávid hátra maradt, hogy megbizonyosodjon, hogy a gonosz elment. Már csak rajtam múlt. Ha le tudom győzni a félelmemet amit okozott, akkor megmenekül a Tenger.

Estére már sokkal jobban éreztem magam, kávézni mentünk a lányokkal. Azt hiszem az angol tudásom mégsem olyan magabiztos mint ahogy gondoltam, mert az IceCoffee -ami ugye jegeskávé- helyett IrishCoffee-t kaptunk. Olyan 5 perc birkózás után megértettük magunkat a felszolgálóval, hogy alkohol helyett fagyit szeretnénk a kávénkba, vagy valamit ami hideg. Azért persze a forró kávé sem ment kárba, Judit örömmel elfogyasztotta, amitől látszólag nagyon jó kedve volt. Lehet hogyha a Gonosznak is adnánk belőle már nem lenne gonosz többé, hanem vidám és barátságos lenne?

Eljött az utolsó nap. Még egyszer lementünk a partra, hogy búcsút vegyünk a Tengertől. Táncolt örömében. A hullámok óriásiak voltak, mi meg utoljára még ugráltunk és nevetgéltünk benne Dáviddal. Nagyon boldog voltam, hogy így látom a vizet aki örült, hogy megszabadult terhétől.