Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Ez a befejező rész, egyben talán a legfontosabb is. A végére, remélem, megviláglik, hová is akartam kilyukadni mindazzal, amit addig meséltem.
Az éthosz
Szóval szabályok Amszterdamban – írottak és méginkább íratlanok. Nem a rossz utóízű, többnyire kontraproduktív külső szigorfogalom megnyilvánulásai ütik ki az ember szemét, viszont egyfajta szigorú fegyelem mégis megvan.
A rend fenntartásának hatalmi erejét, klasszikus értelemben vett szigort az utca embere tényleg nemigen tapasztal. Nem csak rendőri, de helységtulajdonosi, közlekedési, zsémbesöreglakói… szóval semmilyen részről. Személy szerint az agresszió bármilyen formáival sem találkoztam, még a marketingstratégiák és üzletpolitikák felől sem, ami pedig turizmusközpontú városoknál azért be van kalkulálva. Viszont minden flottul ment magától, hiszen a deklarált szabályokkal való szembemenés várható nyeresége eltörpül a megszegésük esetén várható következményekkel szemben. Például bevonják az amúgy jól jövedelmező helyed engedélyét azonnal, hiszen jön helyette ezer más aspiráns. Úgyhogy a különféle funkciók viselői érthető módon inkább működtetik a rendszert közös erővel: a pubok valóban bezárnak éjjel 3-kor (ritka kedvesen tudnak kitessékelni), a coffee shopok már 1-kor, és ott valóban elkérik az igazolványt a gyanúsan kölyökképűektől (alkoholizálni 16, könnyűdrogozni 18 éves kor alatt nem járja), a nem olcsó ellenértékek arányában kifogástalan szolgáltatást kapsz a városban minden téren, úgyhogy lehetőségeidhez mérten élsz is velük, nekik meg így meg sem érné átvágásra játszani. A szabályozás megfelelő egyensúlyban találja el a „húzd meg, ereszd meg” arányait; amolyan fesztelen fegyelmezettségnek látszik ez a jól belátott saját, és egyben közös érdek mentén.
Saját és közös, hiszen a az élet játszmáinak nem kell feltétlenül zéróösszegűeknek, azaz meghatározott mennyiségű erőforrással gazdálkodónak lenniük, ahol én annyival lehetek több, amennyivel más kevesebb, ahol az előnyökért aránytalan verseny bontakozik ki, és csak azok nyerhetik meg, akik már eleve előnyökkel indultak. Hiba ezt törvényszerűségként elfogadni; mennyivel célravezetőbb az együttműködés, amikor a maximalizálandó közös hasznokból adódik össze az általános fejlődés, amely egyénileg is meghaladja a zéróösszegű játékból nyerhetőt. Ez a gondolkodás az anyagiakban mérhető erőforrásokon túlterjed például a segítségadás- és kapás, a megtérülő altruizmus dimenziójába, ahol azon felül, hogy a jutalmat már a tett magában hordozza a segítés érzéséből fakadó immunbiológiai válasz által, még további jutalmak teremnek a végtelen energia harmonikus elrendeződéséből – valami ilyesmit fogalmaz meg a tudományt köznyelvi szintre retorizáló félspirituális divatirodalom is.
Csak egy példa.
Helyi hajléktalan-tarhálás: odalép hozzánk este egy 25-30 éves forma, bemutatkozik és bemutatja a kutyáját is, azt mondja, itt él az utcán, és készített turisták számára tájékoztatókat szálláslehetőségekről, éttermekről, nevezetességekről, programlehetőségekről. Ezek a kis színes füzetek azok, ha esetleg igényt tartunk rá, elfogad bármekkora felajánlást, amennyit gondolunk érte. Megköszöni szépen a pendülő eurókat, majd kutyájához fordul: „Do you like these people, princess?” „Vau!” – szól a válasz, a csajok már egyemmegeznek is (oszt a „vau” az bármi lehet); a srác pár euró plusszal, mi pozitív érzésekkel és egy házgyáros, de patent helyi pestiesttel távozunk.
Direkt marketinggel profin ránk adta a termékét, mi meg még boldogok is vagyunk tőle, hát ez mekkora zseni! Segítsünk már neki, vegyünk ki a kezéből pár füzetet és ajánljuk mi is más turistáknak, aztán passzoljuk át neki a begyűjtött perselypénzt, hogy haladjon. Jó ötlet, de késő, már nem találjuk a figurát. A feltámadt segítési vágy viszont permanens, és érzékelhetően katalizálja a segítségkapást is!
A rendszer akkor kezd – a minden rendszerek természetes érdekének megfelelően – fejlődve működni, ha élünk az általa nyújtott lehetőségekkel, nem pedig visszaélünk velük. Ehhez nyilván az kell, hogy ténylegesen legyenek is ilyen lehetőségek – hát itt vannak. Írottak helyett a közös érzékünkben rejlő íratlan szabályok kezdenek uralkodni, és ekkor ez a város megadja, szinte eléd teszi azt, amire éppen szükséged van. A tolerancia önmagától elhárítja a külső békétlenséget, ha pedig megtalálod a kapcsolatot a várossal, akkor jó eséllyel megtalálod a belső békétlenség ellenszerét is. Ha megéled ezeknek az íratlan szabályoknak a szellemét, magadévá teszed ezt a bizonyos éthoszt, e szerint kezdesz működni, együtt lélegezni a hellyel, részévé válni az ökoszisztémának, akkor garantáltan részesülsz a közös haszonból.
A tudat teremtő ereje tehát szinte tapintható: az emberek szemléletének egységes lüktetését tapasztalod, és a város így maga is egy különálló egységként, lélegző entitásként jelenik meg észlelésedben. Szimpatikus, jóindulatú egységként, ha felveszed a fonalát. Ilyenkor érzelmi állapotoddal harmonizáló ajándékokat és lehetőségeket dobál eléd (nem is emelnék ki konkrétumokatt, de számtalan példa volt erre), és egy idő után rádöbbensz, hogy nem ez a homeosztázis a fura, hanem ennek a hiánya. Először bosszantó, de azon túllépve inspiráló a tudat, hogy ez elméletileg bárhol megvalósítható lenne; és a bosszankodáshoz most egyébként is túlságosan örülsz, hogy éppen itt vagy, az időtlenné váló adott pillanatban. Követed a helyi éthosz sugalmát, és így fog a fejedben is ugyanaz a szinkronisztikus szabályrendszer uralkodni, így kerül itt minden a helyére. Ajvé, örömteli szabálykövető magatartás!
Persze ahhoz, hogy ne lépjen be a fejlődést gátló korrupcióspirál, már eleve szükség van az életminőségnek egy elvárható szintjére, akár a gazdaság, akár emberi interakciók tekintetében, de sokat számít a nemzet karaktere is. Azt meg nagyrészt történelmi tényezők faragják, szóval összetett a helyzet, és ezek a fenti jelenségek nem is választhatók szét egymástól. Bárhogy is, amire ezzel kilyukadni akarok, abban elég erős a konszenzus: ti. hogy jófej egy népség a hollandi… *
Visszatérve, ha meg itthon, teszem azt kocsmatulajdonosként nem tartod be az előírásokat, az nem feltétlenül azért van, mert egy összeférhetetlen mániákus szabályszegő vagy, esetleg eredendően egy nem-jófej nép tulajdonságainak hordozója, hanem mert értelmetlen a szabályok szerkezete és vérlázító a betarttatás módja; vagy méginkább egyszerűen azért, mert egyébként másképp tönkremennél. Sokszor a beépített kiskapu a kézenfekvő út, aminek a beépítettsége a kialakult rendszer egyenes folyománya.
Bűnös város?
Ja igen, árnyoldalak. (Vagy legalábbis az összkép árnyalása.)
Mondják, dzsóból is megárt a sok. A városképet a drog- és szexturizmus keményen meghatározza. Még ha ez jól is áll neki, a detoxikálóknak és nemibeteg-ellátóknak azért felkészülten kell üzemelniük. A könnyűdrogokat- és nőket nehéz kikerülni, és a nehezeket is könnyű beszerezni. (Nézd már, mekkora hegyomlás feka kurva van ott a kirakatba’! azta, fehér a térdkalácsa, ki van térbetyülve!!!)
Kemény az üzleti oldal is, kedvesség és liberalizmus kombója kapós áru. A bevándorlók okozta kihívásokra már sok éve folyamatosan kell naprakész megoldásokat találni. A mézesmadzagnak vannak áldozatai is, meg idetelepedve bele lehet ám szürkülni a melós-lébecolós hétköznapokba. Előfordulnak rémtörténetek, átverések, kapott el itt is szerencsepróbálókat az az érzés, hogy kerítésből van a kolbász.
Kívülről szokatlan megoldásokkal kapcsolatban a rögzült előítéleteket levetkőzni sem könnyű.
Szinte hihetetlen, de ez a város nagyon szilárd keresztény hagyományokra épül. Az igények ellentmondásossága által felvetett kérdések érdekes megoldásait és a mindenre kiterjedő üzleti érzéket egyaránt demonstrálja, hogy Amszterdam legrégebbi műemléke, a 13. századi öreg templom (Oude Kerk) közvetlenül a kéjnegyed bejáratánál épült föl, hogy az ott nagy számban előforduló matrózok az éppen elkövetett vétkeikért rögtön meg is válthassák magukat a divatba jött búcsúcédulák vásárlása által. A katolikus egyház hasonló húzásai miatt rohamosan terjedő reformáció magáévá is tette az épületet a 17. században (Tótfalusi már kálvinista Bibliát nyomtatott Amszterdamban), így a templom egyszerre műemléke a katolicizmusnak és a hagyományos holland protestantizmusnak, reprezentálva a vallásra is kiterjedő sokszínűséget. Kijössz Isten házából, balra coffee shop, szemben kurvák a kirakatban, jobbra óvoda. Hajlamos ilyenkor az ember elmerengeni…
Valamiért mégis ellenállhatatlan marad az érzés, hogy itt ez is belefér. A lazaság, a játék helye ez, minden belefér. A játékba nem illik, nem érdemes, nem lehet kívülről beleszólni. Kísérletet tett például a kormány 2013-tól a helyi állampolgárokra korlátozni a könnyűdrogokkal szembeni toleranciát Hollandiában, de ez kivitelezhetetlennek bizonyult – az atombiztos alapok nem hagynának ilyesmibe nyúlni. Annyira jól működő ökoszisztéma ez már a fővárosban, hogy egyszerűen nem lehetséges megbontani ilyen jellegű külső szigorítással, hiszen azzal épp az alapelv sérülne, ez az íratlan alkotmány.
Azt egyébként nem tudnám biztonsággal megmondani, hogy vajon mennyire nézik szarba általánosságban a hollandok a hozzánk hasonló kelet- meg közép-európai csóró csodabogarakat. Van a környezetemben sztori cinikus szekálásról holland anyósjelölt részéről a magyar menynekvaló felé, szóval a családba kerülve talán már ők is majdnem annyira elutasítják a magyarokat, mint mi a pirézeket. Ki tudja. Mindenesetre turista, érdeklődő, mezei odatelepült felé a hétköznapokban eszük ágában sincs ilyesmit kifejezni (mint ahogy mondjuk az angoloknak). Zéróösszegű játék helyett ugyebár együttműködés.
Mindenki levonja saját tanulságát – én is
Ahogy kezdtem ezt az egész „Alles kan trilógiát”: ki-ki levonhatja magának a tanulságokat, szubjektíven. Nehéz összefoglalnom, hogy mik is azok az üres banalitások meg hangzatos közhelyeknek tűnő ősigazságok, amelyek bennem örökre tartalommal telítődtek meg itteni megélésük révén, és még nehezebb ezt írásban átadni. Valami bizonyosan nem lehet itt tanulság, mégpedig az, hogy én (vagy te) és a hozzám (vagy hozzád) hasonlók magyarokként valamit jól gondolunk és csinálunk, mások pedig rosszul. „Az ilyenek miatt tart itt ez az ország” – az egyik legtipikusabb és legelcseszettebb magyar mondat. Ilyenkor rendszerint mutogatunk bőrszínre, kultúrára, vallásra, más politikai értékrendűekre, más gondolkodásúakra.
Hát nem.
Miattam tart itt az ország! Miattam tart itt, amikor eldobom a szemetet, amikor kikerülöm a tekintetemmel az eltaknyolt alkesz nőt, amikor elmerülök a bulvárújságomban a tömött villamoson a felettem álló nénivel szemben. Amikor kiordítok autómból a nekem nem tetszően közlekedőre, vagy agresszívan nyomom a dudát az előttem haladóra. Eleve, amikor kocsival megyek oda is, ahová például bicajjal is mehetnék. Amikor hibáztatok, kritizálok, kiosztok másokat, amikor nem akarom alternatív perspektívából is vizsgálni a dolgokat. Amikor akaratos vagy kompromisszumképtelen vagyok. Miattam tart itt ez az ország, amíg nem mérlegelem tetteimet és gondolataimat holisztikus nézőpontból! (Miattam tart itt, még ha nekem konkrétan soha nem is volt bulvárújságom. Se autóm.) Hát igen. Miattam tart itt, amikor háttal kezdek mondatot.
Mindenekelőtt magadért vagy felelős. Amíg ember embernek farkasa, amíg a másik tehenének megdöglése kicsit is célravezető eshetőségnek tűnik fel szemünkben saját jólétünk előmozdításához, addig miattunk tart itt ez az ország!
Egy-két kedves szó, egy gesztus, egy kis türelem, egy mosoly: máris egy humán interakció, a pszichológia tranzakcióanalitikus ágának nyelvén egy pozitív sztrók, hogy mindkét fél vigyorral a fején, testben-lélekben egészségesebben folytathassa útját. Annak tudatosítása, hogy mindannyiunknak ugyanazon a bolygón kell élnünk és boldogulnunk, és szorosan kapcsolódunk egymáshoz a társadalom részeiként éppúgy, mint a puszta észlelésben. Gondolkodásunkkal, hozzáállásunkkal pedig akarva-akaratlanul befolyásoljuk észlelésünket, így önészlelésünket és önképünket is. Depressziós rendszerint a sztrókhiánytól lesz az ember, és ennek átlagos mennyisége, úgy tűnik, nemzeti jellegzetesség – de egyénileg könnyen fejleszthető! Első körben talán ezen a téren vehetünk példát a hollandoktól. A kognitív lélektan alapigazsága: gondolatainkból fakadnak érzelmeink, amelyek pusztíthatnak vagy építhetnek. Döntsük el, akarunk-e építkezni. Akarunk fejlődni, gyarapodni, kiteljesedni? Adjunk, hogy kaphassunk, fogadjunk el, hogy adhassunk. A pozitív irányú változást kizárólag önmagunkon kezdhetjük, ez a saját felelősségünk. A mutogatás, bűnbakkerezés viszont nem az.
Akkor talán majd át tudunk lendülni a dipólusos gondolkodáson, ami elvezetett például ehhez az átkozott kétharmadhoz is. Nem lemaradás ez a távolii Nyugattal szemben, hiszen ez a szó azt előfeltételezné, hogy egyszer majd ugyanoda jutunk mi is. Csakhogy épp homlokegyenest az ellenkező irányba szaladunk, a (deklarált, de a hatalom által tökéletesen telibefosott) célponttól egyre csak tovább távolodva.
Kis nemzetközi kocsmapolitológia.
A közéleti kommunikáció színvonala, és az emberekre való hatásgyakorlás effektivitásának mibenléte annyira jól leképezi egy ország érettségét. Sok évig mesterségesen kettészakított nemzet, aztán csak a fokozódó anómia és identitásvesztés – ilyen terhekkel nehéz egyről a kettőre jutni. Minden folyamatosan továbbra is ezt a szimplex, kétpólusú gondolkodást támogatja. Jerzy vagy Alekosz, Alekosz vagy Jerzy? (Vagy radikalizálódjunk, esetleg egy kis elmebeteg Baukó Éva, hm?)** Egyik sem! Mindkettő (három) értelmi fogyatékos cirkuszi majom, célt tévesztett fölöslegesség arról vitatkozni, hogy melyikük kevésbé. Az egyik érzelmi fogyatékos is, a másik pénzért veri a brét a tükörre. Mi meg szemünkkel nyalhatjuk a végterméket a képernyőről, fülünkkel – hogy ily emelkedett szinesztéziákkal éljek – lenyelhetünk mellé némi audio-ürüléket.
Egyiket sem választom, hanem kikapcsolom a tévét, elkezdek beszélgetni, olvasni, sportolni, tanulni, élni, majd egyszer csak azt veszem észre, hogy gondolkodni is. Így legközelebb, ha lehetőségünk lesz is rá, talán nem fogunk demokratikus keretek között diktatúrát választani magunknak. Mire visszakapcsoljuk a tévét, talán már más fog menni benne. Összegyűlik szellemi síkon a kritikus tömeg, szardobálás helyett az újdonsült igények mentén megjelenik a szellemi függetlenséget választók értelmes cselekvési lehetősége is. A szabadságra meg kell érni.
Mindezt a tapasztalatot, szubjektív megélésemet szerettem volna némiképp megosztani veled, hátha elveti valamiféle kíváncsiság magvait, vagy meglocsolja a már ott lapuló magokat, amelyek a jövőben holland tulipánokként díszíthetik mindennapjaidat. Hogy a végén mégiscsak legyen valami konkrét tanácsom a turisták és az itthon maradók felé: akár Amszterdamban, akár ahol éppen vagy, vetkőzd le mérgező előítéleteidet, nyisd meg az elméd a hétköznapok csodáira, éld meg az életed minden pillanatban annak teljességében. Válj a saját belső világod urává akkor is, amikor kívülről éppen elnyomnak, és büszkén zsebeld be jutalomként jóérzéseidet, amelyek belőled kisugározva túlmutatnak személyes boldogulásodon, de egyúttal olyan énerőkkel is ellátnak, amelyek testi-lelki jóléted fogják védeni a gondolkodásoddal nem harmonizáló külvilág nyomásával szemben. Challenge accepted.***
Hosszú voltam, bocs! Az amszterdami szabályok szelleme egészen rövid, banális módon összefoglalható: „alles kan” – minden meg van engedve. Lehetsz akárki, jöhetsz akárhonnan, nézhetsz ki bárhogy, tehetsz bármit, csak harmóniában kollektív érzékeddel érezd magad jól közben (ergo puffogni, külső dolgokon fennakadni nem ér), és ha ezt betartod, máris megtetted a minimumot annak érdekében, hogy mások is jól érezhessék magukat – a többi ugyebár a bónusz, a közös haszon. És ez működik.
————————————————————————————————————————
*A belinkelt cikk egy nyugat-európai autóskalandról számol be, ahol időről időre a holland jóindulat és segítőkészség húzza ki a főszereplőt a kakiból. Egy rövidke részletet kiemelnék, annyira megkapó: „Sétálok, hangosan morgok magamban, a bontó ugrott, már csak az érdekel, hogy legyen gázolaj. Szerencsém volt, tíz perc séta után már egy kerékpárúton voltam. Megállítottam egy 55-60 körüli hölgyet, mondom mi a helyzet, merre van egy kút? Az nagyon messze van gyalog, kb. öt kilométer. Itt van a bringája menjek el vele, és azzal a lendülettel leszáll a kerékpárjáról, és nyújtja felém a kormányt. És ön? Hát megvár. Mi van?! Ilyen a világon nincs! Egy tündérmackó, de nem fogadhatom el…”
**A VV4 évében olyan helyen dolgoztam, ahol az adott műsorszám alatt mindig ment a TV, úgyhogy képben vagyok. Ezt szükségesnek érzem mentségemre felhozni. 🙂
*** A visszatérés felért egy ébredéssel, egy-két interakció a munkaügyi hivatallal, a mellettünk lévő boltos köcsöggel (utálja a vevőket) meg a tévéhíradóval hamar visszarángatott furaország valóságába. Szóval nem egyszerű a helyzet, de kihívás elfogadva! Próbáltam utánajárni, más honfitársaim milyen Nyugat-vízióval tértek meg ugyaninnen. Nyilván nem egységes a kép, ennek kapcsán akkor született is sebtibe’ egy blogbejegyzésem, továbbgondolkodáshoz íme: https://emberekruhaban.blog.hu/2012/11/25/amsterdamned
