Világvége volt…van, lesz!
Legalábbis az erről szóló hiedelmek a Föld legtöbb népének mondaköreiben fellelhetőek és időről-időre a közbeszéd tárgyát képezik. Ezekről az – amúgy nem túl derűlátó, de minden kétséget kizáróan törvényszerűen bekövetkező – elméletekről tehát nyugodt szívvel jelenthetjük ki, hogy a globális környezetben is közérdeklődésre számot tartó hírek, vagy – szép magyarsággal szólva, hogy a kedves pávatollas olvasó is értse – a „hard news” kategóriájába a sorolandó témák közé tartoznak.
A média – rühellem ezt a szót, de a szerénynek csak jóindulattal nevezhető iskolázottságomból kifolyólag nem tudok jobbat – ezúttal a maják naptárelméletére repült rá pont olyan precizitással, mint ahogyan szorgos legyek szoktak a gőzölgő híg fosra, vagy – afféle úri helyeken – a légypapírra. Hetek óta árasztotta el az a hömpölygő trutymó a tévéműsorokat és a sajtó(?)termékeket, amely azt hivatott közhírré tenni, hogy a bölcs, és mindentudó maják – akik nem teljesen mellékesen, önmagukat írták ki végleg a bolygó forgatókönyvéből –, már vagy sok száz évvel ezelőtt megmondták, hogy az Igazságos és Mindenható Atyaúristen kettőezer-tizenkettedik évében, december hónak huszonegyedik napján ha törik, ha szakad megnyílik az ég és a föld, és sötétség borul ránk és apokalipszis, meg irgum-burgum lesz.
Mi pedig gyémántokként csillogó szemekkel figyeltük az erről szóló közléseket, és vakartuk a fejünket, hogy akkor talán most kéne felvenni az amúgy szinte ingyen ajánlott, és nyolc másodperc alatt simán elintézhető gyorskölcsönöket, vagy a kamatmentesen igényelhető, huszonnégy hónapra rabszolgává tevő áruhiteleket, hiszen már úgyis mindegy. Egyesek – a közelgő veszélyt előrelátva – áldották a kormányt a mostani, kutyahímtagnyi recesszió miatt, és büszkén verték a mellüket, hogy „majd most, kaptok ti megszorítást: kaparhatjátok ki a hamuval vastagon borított földjeitekből a krumplit ha megéheztek”. Mások meg rituális táncot járva égették el az Orbán, meg a Szíjjártó szülőanyjainak fényképét, amiért – a dolgozó népnek különösen – drága gyermekeik még ezt a rövidke időt is, amit a maják hagytak nekünk, megnehezítették. Na meg tették ezt azért is, hogy így emlékezzenek meg a vietnami háború idején, a katonai szolgálatot megtagadó ifjúságról. A diáktüntetés most úgyis aktuális, úgyhogy végső soron nincs is miért elítélnünk a természeti vallások ezen képviselőit. A legokosabbak viszont azok voltak, akik – félretéve a kispolgári lét keserűségeit – rohantak jegyeket venni valamelyik topless-celeb-dj világvége white partijára, hogy legalább még egyszer, utoljára átélhessék azt a mindent elsöprő katartikus, erotikától sem mentes extázist, amit az efféle előadóművészek képesek nyújtani a nagyérdeműnek.
Közel egy hét telt el a világvége óta és minden jel arra utal, hogy a recesszió bizony a maja jósokat is elérte: a nagy csinnadrattával várt, minden létezőt felperzselő majapokalipszis elmaradt. Még ma reggel is csalódottan keltem ki az ágyamból. A boltba indulva, a sarki lépcsőjén találkoztam Lajos bácsival, meg a bal kezéhez már vagy ötven éve hozzánőtt kétdekás keverttel. Lajosbá’ amúgy már akkor igen közeli barátságot kötött a kétdekásokkal meg a zsebrakétákkal, amikor a nálam szerencsésebb sorsú, meg nem született testvéreim vászonzsebkendők rojtjai között fejezték be a hosszúnak nem mondható pályafutásukat. Szóval Lajosbá’ arról híres mifelénk, hogy mindig megmondja azt ami a frankó és, hogy mindemellett baromi tájékozott is az öreg, már ami világ dolgait illeti. Egyből észre is vette, hogy valami nem kerek a lelki békességemmel, vagy mimmel. Aztán rám is kérdezett, hogy ugyan mitől vagyok olyan búval szexuálisan bántalmazott. Én meg elmondtam neki, hogy hát mennyire vártam ezt a világvége dolgot, merthogy bemondta a tévé, meg az újságok is írtak róla, meg anyám is érzett valami sötétséget az egyik este. Aztán mindezek ellenére mégsem történt semmi.
A Lajos bácsi meg, erre – jó tanárhoz illően – felém nyújtotta a kétdekását és belekezdett a sötétség által láncra vert agyam bevilágosításához. Elmondta, hogy a maják ezt az idő dolgot kicsit másként gondolták, mint mi. Ezek ilyen baktunokban, katunokban, meg vinálokban és tunokban, meg még néhány, számomra böfögésnek és csuklásnak hangzó szakaszokban gondolkodtak. Lényeg a lényeg, hogy volt ott valami analtun nevű időegység is, amibe most, december 22-én léptünk át, szóval az egész világvége mizéria kamu. Nem is értettem egészen a dolgot, de Lajosbának minden szavát elhiszem, ezért meghallgattam még azt is, hogy az a mocskos, tetves liberál-bolsevik média hülyét csinál az emberekből, és még szerencse, hogy vannak hozzá hasonlóan tájékozott polgárai ennek, az amúgy kutyaszart sem érő országnak. Aztán arról kezdett beszélni, hogy ezek bizony képesek még a kultúrát és a szellemet is feláldozni a nézettség meg az olvasottság oltárán. Eddigre viszont már kicsit untam a témát, meg kezdtem fázni is, úgyhogy megköszöntem a rögtönzött népművelést és hazaindultam.
Hazafelé csak nem hagyott nyugodni ez a maja naptár, meg a világvége dolog. Igaz, hogy Lajosbá’ szájából még sosem hangzott el ostobaság, de eszembe jutott, hogy talán egyszerűen csak a Kiss Tibinek van igaza amikor azt énekli:
„Nincs rá igény, hogy pont az idén legyen világvége.”