Kamu – Valóság?

A rendszerváltozás után a magyar média a nyugati minta felé fordult. Egyre inkább kezdték átvenni a különböző nyugati országokban már jelenlévő műsortípusokat. Nem kellett sok időnek eltelnie, az első magyar valóság show 2002. szeptember 1-én indult Big Brother néven. A magyar embereket érdekelte ez a műsor, hiszen új volt, eddig ismeretlen és az ismeretlen mindig szórakoztatóbb, érdekesebb, mint a már megszokott.

Teltek az évek, s valóság show-k tucatjai jelentek meg a kereskedelmi csatornák műsorkínálatán. S míg az első szériákban törekedtek a valóságos élet valamely módon történő megragadására, az utódok már annál inkább egy kifordult világot kezdtek ábrázolni.

S míg hajdanán, ezelőtt pár évvel pironkodtunk, ha egy-egy takaró meglebbent, ha elhangzott egy-egy sokat mondó sóhaj a késő esti különkiadásban, ma már főműsor időben a meztelenkedésé, a dorbézolásé és a lazsálásé a főszerep.

Habár valóság show-ként reklámozzák, nem gondolom, hogy ez lenne a magyar valóság. Vagy ilyenek lennénk mi magyarok? Erotika kiállítást megjárt alig nagykorú lányok és pornófilmekben szereplő beszédhibás, még magyarul sem tudó fiúk? Nem gondolom, hogy a magyar társadalom életét a meztelenkedés, az állandó ivászat, az egymás haját cibálás vagy a trágárul ordibálás jellemezné.

Az első szériákban szereplőknek még meg kellett dolgozniuk az ételért, italért. Maguk sütötték a kenyeret, feladatokat oldottak meg azért, hogy kapjanak élelmiszereket, s ha elbuktak nem volt mit enni. És igen, ez sokkal inkább nevezhető valóság show-nak. Ezzel szemben a mai show-k olyan luxust biztosítanak az innen-onnan összegyűjtött embereknek, mintha valamilyen világhírű, neves, elismert sztárok lennének, akik letettek valamit az asztalra. A fő elemük a cirkusz, a veszekedés, hogy az ember otthon a tévé előtt ezt a fajta viselkedési mintát látva, egyfajta agymosottá váljon.

Ha valóság show-t akarnak készíteni, szedjenek össze 4-5 fiatal diplomást, akik nem találnak állást, pár szakmunkást, ilyen-olyan végzettséggel. Költöztessék őket egy házba, s szakmájuknak megfelelő munkakörre kérjék fel őket, melyet megfizetek. S nézzük meg hogyan élnek meg a fizetésből, nézzük meg mire futja nekik, mennyit dolgoznak, milyen sikereket érnek el. Vizsgáljuk meg hogyan jönnek ki egymással a társadalom más-más végzettséggel rendelkező tagjai. Kinek mi a sérelme? Kit mi bosszant? Miben értenek egyet, s miben nem?

Ez sokkal logikusabb és ésszerűbb lenne, ugyanakkor talán segítene rávilágítani jó pár társadalmi problémára. De ugye, ez nem olyan élvezetes, nem olyan megbotránkoztató, mint a főműsor időben meztelenül, alkoholmámorban fetrengő emberek. Még egy kérdés. Hol maradnak a magyar értékek? A magyar valóság show-t nem angol, vagy amerikai mintára kell létrehozni. Hiszen, mi magyarok vagyunk. De ebben sincs semmi meglepő. Sajnos napjainkban a magyarságtudat, a magyar nemzeti érzés egyre inkább háttérbe szorul, mintha valamiféle szégyenteljes dolog lenne. Elfeledtetik velünk kik voltunk és honnan jöttünk. Nem hallunk nagy írókról, költőkről, akik magyar ajkúak voltak, s akik sajnos csak külföldön elismert művészek. Lényegében a show-kban szereplő emberek között is egyre kevesebb a magyar. Volt már „ausztrál szűzlány”, „latin bika”, „görög isten” és ki tudja még hányféle nép a különböző szériákban. Csak a magyarságát felvállaló és megvalló ember nem.

Pedig egyre inkább szüksége lenne ilyen személyiségek szerepeltetésére a képernyőn. Hiszen olyan gyorsan globalizálódik a világ, a népek közötti határok elmosódnak, a kulturális különbségek lassan eltűnnek. Így pedig nem leszünk mások, mint Amerikát majmoló, luxus élet után sóvárgó rap-hallgató egykoron magyarnak nevezhető agymosott robotok.

Elég szegényes jövő előtt állunk, hiszen az ezeken a műsorokon felnövő, képernyő előtt szocializálódó, szennyet magukba szívó gyermekek olyan felnőttekké vállnak, akiknek nincs önálló gondolatuk, csak a csoport, melyhez tartoznak, az formálja a véleményüket.

Nincsenek kulturális igényeik, nem vágynak a szépirodalomra, a magasabb tudás megszerzésére. Megragadnak egy abnormális, értéktelen szinten, ahol röhögnek a szexuális utalásokon, mert az milyen vicces, élvezik, ha két lány egymás haját tépve félmeztelenül fetreng egy medencében és a többi.

Lesznek ugyan olyanok, akiket nem fog megfertőzni ez a világ, akiknek a szülei résen lesznek, s akiket értékes, alkotó, gondolkodó emberré nevelnek. Ők lesznek a kirekesztettek, vagy ha úgy tetszik különcök. Akiket megbélyegeznek a „könyvmoly” jelzővel, mert nem tudnak hozzá szólni, hogy X celebritás a tegnapi műsorban milyen alsóneműben táncolt részegen, vagy Y nevezetű celeb-úr hány doboz sört volt képes legurítani a torkán egy kiszavazó show alatt.

A leégetett, akaratuktól megfosztott kiesettek pedig eltűnnek a média feneketlen mocsarában. Akiről tegnap még beszéltek, holnap már csak 1-1 elfeledett újságcikkben fog tovább élni, valahol a szemeteskuka alján. A leselejtezett, kifutott sztárnak nevezett „bazárimajmok” összetörve, kihasználtan, kiégve próbálnak majd evickélni valahová, hogy újra megérezzék az ismertség varázsát, a meggyet a fagyi kehely tetején, de ketyeg az óra. Unalmas, lefutott celebecskékre már nem lesz szükség, ha lesznek olyan emberek, akik még jobban képesek lesznek magukat megalázni ötpercnyi hírnévért és egy lakásért, aminek a rezsijét később nem is lesznek képesek kifizetni.

Ez a szomorú igazság, s mi itt tartunk most, Magyarországon, 2012 végén.