Egy mallorcai nyeremény út története

2007 szeptemberében egy hetet tölthettem el anyukám kíséretében ezen a varázslatos szigeten, egy nyereményjáték fődíjasaként. El Arenal városában, a Hotel de Mediodában laktunk.

Az egész 2007 júniusában kezdődött. Az egyik kedvenc nyereményjátékokat bemutató portálon „nézelődve” ráakadtam egy nagyon jó játékra. Az egyik legnagyobb italokat gyártó cég nyári nyereményjátékára, mellyel plazmatévét, mobilt, mp3 lejátszót és utazást lehetett nyerni két termék megvásárlásával és a vásárlást igazoló blokk bemutatásával… Mivel a szénsavas üdítőkből már elegem volt, épp kapóra jött, főleg, hogy nem kellett vonalkóddal meg postával bajlódni, és nem volt üzletekhez kötve. Be is ütöttem a telefonszámot a mobilomba, meg készítettem egy minta-smst… Ezután, mikor bevásároltam és az adott üzletben kapható volt (meg eszembe jutott), vettem is ilyet, kettő darabot kellett venni. 2007. augusztus 8-án korán kellett mennem dolgozni, de a főnök sem volt benn, mire én beértem, így a szomszéd hipermarketben ejtettem meg a napi bevásárlást. Az üdítős polcnál igencsak elgondolkodtam, de végül csak vettem két üveggel. Fizetés után be is küldtem az sms-t és jött is a válasz: „Gratulálunk, megnyerted az egyik ajándékunkat! Hamarosan kapcsolatba lépünk veled.” Na, jól kezdődött a napom, el is újságoltam mindenkinek, csak épp azt nem tudtam, mit nyerhettem, mivel már rég elfelejtettem az ajándékokat.
Délben, a legnagyobb munka közepette, a főnökeim mellett hívtak, hogy utazást nyertem, ha megkapják faxon a blokkot, meg is tudom a részleteket. Már mindenki izgatott volt  – mivel rengeteg dolgot „szereztem így” (nyeréssel), épp az előző hétvégén jöttem haza egy 2 napos balatoni buliból. Harmadik nekifutásra sikerült is elfaxolni a blokkot, és ekkor felhívtak, majdnem leültem:

– Szeptember 6 és 13 között ráérek?  – kérdezték telefonon, mivel egy hetes, 2 személyes nyaralást nyertem Mallorcára, repülőúttal, ellátással…

Ezután már madarat lehetett velem fogatni. Felhívtam testvéremet, végül úgy döntöttünk, anyukámat vigyem magammal. A kollégáimmal, főnökeimmel ment is az ugratás, licitáltak is, ki jöjjön velem. Anyukám igencsak boldog lett, hiszen még nem volt külföldön, nyaralni is régen volt, repülőn meg sose. Másnap visszahívtak adategyeztetésre, és már semmi más dolgom nem volt, csak várni a napját meg útlevelet készíttetni… Aug. 21-én megérkeztek az utazás részletei, valamint a beszállókártyák. Már évekkel ezelőtt – szintén nyereményjátékkal – szert tettem egy digitális fényképezőgépre, ehhez vettem elemet és memóriakártyát. Mivel 6 óra 50 perckor indult a repülőgép, előző nap este kellett az utolsó vonattal felutaznunk Pestre.

A Ferihegyi reptér-állomáson is átjutni kész kaland volt (a lépcsőkön igencsak szédültem, hát még szegény anyukám). Fél tizenkettő körül voltunk a reptéren, ahol azt mondták, 4 körül figyeljük a kijelzőt. Éjfél táján nagy nyüzsgés volt, meg tologattak egy repülőt, majd azt írták ki, késik a gépünk.
4 órakor még semmit nem tudtak mondani, így bevonatoztam Pestre és sétáltam egyet a hajnali Budapesten. 8 órakor annyit tudtak mondani, a gépünkön román focidrukkerek balhéztak, pótgép pedig nincs. 10 órakor lehetett csekkolni (bár gép még nem volt), csak azért, hogy kioszthassák az étel- és italutalványokat. Délben már lent voltunk, de gép és beszállóhely sem volt. Már a második gépnek kellett volna felszállnia felé. Fél egy után pár perccel átrángattak minket a csarnok másik felébe, és ekkor megpillanthattuk a gépünket: a Dubrovnik air légitársaság mentette meg a helyzetet. Azzal poénkodtunk, hogy azért szaladgáltatnak minket, nehogy legyen energiánk panaszkodni… Egy órakor már a buszon ülhettünk és 13.20-kor mintegy 300 elcsigázott, mégis boldog utassal felszálltunk. Bár nehéz volt eldönteni, hogy az utasok vagy a személyzet volt a fáradtabb.

Csendesen és fényképezgetve, szunyókálva telt el az út. 15 óra 40 perckor megpillanthattuk a szigetet, majd 16 óra után landoltunk. Fél öt után pár perccel az idegenvezetőt is megtaláltuk, aki szerint évek óta nem volt példa ekkora késésre náluk. Öt után pár perccel birtokba vehettük kis hotelszobánkat. Kipakolás után sétáltunk a tengerparton, majd még több mint egy óránk volt, gondoltam, szundikálok egy kicsit.

A hosszúra sikeredett utazás végén még lementünk sétálni egy nagyot a tengerpartra, majd 12 órát aludtunk. Péntek reggel frissen és igen éhesen ébredtünk, de a svédasztalos reggeli kárpótolt mindenért. Bátran megkóstoltam a spanyol konyha remekeit, a hatalmas választékból mindent sikerült a hat nap alatt
ennem, és még a gyomrom is bírta a megpróbáltatásokat. A kis szállás remek volt, a szobához tartozott fürdőszoba is és erkély. Az ajtó nyitását egy mágneskártyával oldották meg. A szomszéd szobákban vidám német csoport volt elhelyezve, akik egy-egy német meccs végignézése után (amire a parton lévő bárok mindegyikében volt lehetőségük), igen jókedvűen, az elfogyasztott sör hatására pedig nagyon bátran viselkedtek. Egyik hajnalban a mi ajtónkat ütötte az egyik „”nem szomjas” tag, mivel azt hitte, azaz ő szobájuk. Pár perc után társai mgkönyörültek a szálló többi vendégén, és nagy nehezen becibálták szobájába.

Pénteken felfedeztem a szállóm környékét, rövid strandolás után nagy sétát tettem. Lenyűgöző látványt nyújtottak a kis zegzugos utcák, ahol nyoma nem volt az idegenforgalmi nyüzsgésnek. A kis parkok és mini áruházak, ahol már-már idegesítően kedvesen bántak mindenkivel. Este a naplemente nyűgözött le és a leszálló repülők, kétpercenként landolt egy repülő, elég távol tőlünk, de még jól látható távolságban.

A vacsoránál némileg meglepett, hogy semmiféle folyadékot nem vihetünk be, de nekik is meg kell élni valamiből ugye. Itt is svédasztal fogadott minket, és az árak is barátságosak. Semmiben sem különbözik a hazai áraktól. Szombaton busszal bementünk a fővárosba, ami kb. kétpercenként indul, 90 cent volt egy jegy a légkondis és csendes járművön. A főtér, a Katedrális és a kikötő után a picike utcákon néztem szét, és egyszercsak egy kulturális fesztivál közepén találtam magam. Délután sikerült a tengerpart „legőrültebb fazonjait ” lefotóznom, akik egy italmárka reklámjaként sétálgattak, énekeltek és álltak meg, ha gépekkel felszerelt turistákba botlottak. Az este újból a naplemente nézésében telt.

Vasárnap egy óriási sziget-túrán voltam, anyu addig strandolt. Még ki se értünk a városból, de a jó kedélyű idegenvezető már megtanította az alapszavakat. Olá -Jó napot, és kokoá – a legfinomabb burgonyás pogácsa, amit ettem. A börtön mellett elhaladva megjegyezte, hogy a világon egyedülállóan van itt jacuzzi és wellnessközpont, akit érdekel, szívesen beviszi:)) Ezután a sziget történelmébe engedett egy kis betekintést, természetesen minden században fellelhető magyar szál. Az oliva, melyet egy magyar származású hercegnő elvesztése utáni gyászában ide elbujdosó spanyol trónörökös hozott ide, az egyik eldugott kolostor, amit a mórok kiűzése után magyar keresztes lovagok emeltek. Rövid pihenő tettünk a „Kilátó”-nál, ahonnan csodás kép nyílt a tengerre: Valdemossa városa volt a következő pihenő, a kis templom és a piac után megnéztük és megkóstoltuk a kokoa nevű csodát. Soller városába menet megismerhettük a kolostorhoz tartozó 14 napos zarándoklat-túrát, végig az útvonal mellett ment a busz, már a látványa fárasztó. Sollerben a kisvasútra csodálkozhattunk rá, itt hajóra szálltunk, ahol már az utastársaim a nyereményről faggattak, mivel egykeként a túravezetőnk szemmel tartott és kikérdezett. Csodabogárként még a velünk utazók külföldiek is engem fényképeztek, és jókat mosolyogtam a panaszáradaton, kinek mennyibe van eddig a nyaralása. A hajó a paradicsomnak nevezett kis öbölben kötött ki, La Calobra, Torrente de Pareys, ahol a sziget egyetlen édesvízi patakja csordogál bele. A látvány önmagáért beszél. A Paradicsomban: Minden méterben megállítottak, hogy csináljanak gépemmel képet rólam.

A busszal ezek után kacskaringós utakon felkapaszkodtunk a legmagasabb pontok egyikére, miközben folyamatosan azt hallgathattuk: az ilyen szerencsétlenkedők miatt nem ajánlják az egyéni utakat, meg különben engedélyt kell kérni az útra, ne legyen torlódás, de ebben szerepe lehet az erős idegenvezető-lobbinak is, ami nem baj, mert vannak eléggé veszélyes kanyarok is. Kecskék mellet is elhaladtunk. Így jutottunk el a bőrgyártás fellegvárába, Inka városába, de egyetlen üzletet kivéve semmit nem találtunk , lévén vasárnap volt. Vidám hangulatban tettek le minket a szállásnál.

Hétfőn strandolás mellett újabb sétára indultam.

Kedden egész napos strandolás után belevetettem magam az éjszakába. Végigsétáltam a kivilágított Pálmán, és bizony sok helyen elméláztam, de az autósok türelmesen megvárták, míg elmentem az útból. Szerdán a még fel nem fedezett tengerparton tettem egy sétát, csütörtök hajnalban egy búcsúúszásra is futotta az időből. Vissza már fele annyi izgalom se volt, 50 perces késéssel indult el a gép, ugyanazok, akikkel jönnünk kellett volna. Mellénk egy nagyon vidám srác került, aki elmondása szerint barátnőjénél volt, és most haza ment kipihenni őt. Mivel szomját tokajival oltotta, beszélgetésbe fogott, és miután megtudta, hogy jutottunk ide, hangosan az egész gép tudomására hozta. Megtapsoltak. Előttünk egy szegedi család nézegette a tropicániumban készült képeket. Legközelebb én is elmegyek oda. A pilótánk is jókedvűen, szpíkernek képzelve magát a következő szösszenetekkel oldotta az utat:

„A gépünk extra tartozéka a gumicsúszda… a gépben 26 fok van, 3000 méter magasan vagyunk, odakint is ennyi a hőmérséklet, csak mínuszban..”

Majd végigecsetelte, milyen tájak felett repülünk. Az Adriai-tengert Nis-szigete felett hagytuk el, ami fentről is szép.

Hazánkba Szombathely környékén jöttünk be, így felülről is megcsodálhattuk a Balatont.

A leszállás és a csomagok felvétele elég gyorsan ment, a vonaton pedig anyukám megosztotta élményeit utastársainkkal. Mindenkinek szívből ajánlom a szigetet.

képek:

https://kiskoko.xfree.hu/82872