Agresszív nyelvelés, meg miegymás

A hanyatlás korszakához értünk, amikor a dicsőségeket megélt emberi faj saját magát alázza meg, s dobja el az ajándékot, melyet őseink megfeszített, kemény munkája által nyertünk el. Világunk megfeneklett, bemocskolódott, s a szutyok fátylon át már annyi napfény sem képes áthatolni, hogy világosságot gyújtson a beszűkült, elsötétedett elmékben.

Hogyan is lenne rá képes, ha vasfüggöny ereszkedett az emberi tudatra, mintha a tudás, s a jó ízlés az emberi erkölcs pestisévé vált volna.

Eldobjuk a Földön egyedülálló különcségünket a szépérzék hatalmát, s mint az idomított majmok – révén még mindig emberszabásúak vagyunk – keringőre kelünk a végtelen hülyeséggel, ami olyan jól vezet minket, hogy még azt sem vesszük észre, hogy sorra tévesztjük el a lépést.

Mit számít itt már a jó ízlés, mit számít az, melytől anyáink óva intettek minket.

A tömegízlés, az olcsó, tucatemberek korát éljük, akik – mintha kényszerítenék rá őket – boldogan, csak éppen eszetlenül turkálnak a tömegmédia és az abszolút egyenlőség feneketlen mocskában, ahol az a „király”, aki megbotránkoztat, nem pedig az, aki felmutat valamit, ami valóban értékes, s érdemleges.

Elvégre, miért ne műtsön agyat a suszter és miért ne süssön kenyeret a kovács? Hol van már a „Sutor ne ultra crepidam”, vagy felebarátunk szeretete?

 

A férfiak szájából ömlik a szitokszó, mintha csak anyáikat dicsérnék, „kurva”, „ribanc”, „lotyó”, pusztán azért, mert saját nyomorúságukat, sikertelenségüket próbálják palástolni, no meg mindig egyszerűbb az „éjjeli pillangócskákkal”, vagy könnyű nőcskékkel leállni, mint értelmes, normális hölgyet keresni. Ezért minden lány ugyan olyan, szidjuk, alázzuk őket. E mellé még dobjunk pár trágár megjegyzést, mert ez kell a köznépnek. „Hú de vicces, milyen nagyot szólt az illető”. Ha nincs igény, ne várjunk igényeset, kedves uraim.

De ugyan így a hölgyek. Legtöbbünk számára minden férfi bunkó, vagy rosszabb esetben lator. Mit kell ezen csodálkozni, hölgyeim? Ha elveszítjük nőiességünket, ha széttesszük a lábunkat minden jöttmentnek, ha válogatás nélkül húznak-nyúznak minket, kényük kedvük szerint a férfiak, miért várnánk el, hogy ne úgy kezeljenek minket, mint egy utolsó kis sehonnai cafkát?

Természetesen a jelzőket lehetne még fokozni, s meg sem lepne senkit. A trágárság, a káromkodás egyre természetesebb része mindennapi életünknek, s mintha csak kötelezővé tette volna valami felsőbb hatalom, úton-útfélen a vulgáris szavakat kántáljuk, mint valami démoni boszorkánymester a legsötétebb átkát. Mint a tojásból kikelt kiskacsa úgy követi a csürhe a trágárul nyögdécselő, gagyogó kis szerencsétleneket.

Igen, sajnos szerencsétlenek. Nem adatott meg nekik a tudás, s tehetség, hogy szép magyar nyelvünket használják, s kihasználják. A trágárság a nyelvi szegénység bizonyítéka. Elvégre, káromkodni bárki tud, de olyat alkotni, mint Kosztolányi, csak kevesen.

S mégis a sok féleszű fajankó ész-vesztve röhög a butaságon, mintha ész kellene ahhoz, hogy valaki hülye legyen.

De persze őket is meg lehet valahol érteni. Elvégre, ebben a világban már divat az embert méltóságában, meggyőződésében megalázni, csak azért, hogy elfogadjanak mások, vagy elfogadjuk mi saját magunkat.

„Kivégeztem, legyőztem, fölé kerültem. Én vagyok a dominánsabb ember, a vezéregyéniség, az alfa”. Pusztán csak azért, mert a „g-betűs” szó minden egyes levegővétel után kicsúszik a delikvens szélfútta szájacskáján.

Ettől ugye nagyobb fiú lesz, vagy menőbb lányka. Bizonyítvány csupa egyes, pótvizsga előtt sorakozó a folyosón, a főbejáratnál a sor vége. Jobb esetben ismerik Adyt, meg Csokonait, na meg a szorzótáblát. Aztán slussz-passz.

De kit izgat ha nincs meg a jeles, de még egy ketteske se görbül, ha a push-up-os melltartóból kifolyik a cici, vagy apuci a seggünk alá pakolja a kocsit?

Persze, ki vagyok én, hogy ezen felkapjam a vizet, vagy rosszallóan rázzam a fejemet?

Hiszen sokak szemében én vagyok a szégyenletes a magam begyepesedettségével, na meg persze a korlátolt. Csupán azért, mert édesanyám még megtanított a jó ízlésre, ahelyett, hogy a Symphonia cigaretta csüngött volna a szájából egy elázott vasárnap délután, ahol nem az esőtől volt lucskos a táj.

Szégyellnem kellene magam? Be kellene olvadnom?

Nem fogok. Nem akarok. Nem tehetem.

Inkább sajnálkozom, vagy ha úgy tetszik néha röhögök. Mert látom, érzem, tudom azt, amit ezek az emberek nem.

Ezek, akik büszkék a butaságra pusztán csak frusztráltak, önbizalom-hiányosak, félnek. Nem képesek fejlődni, ezért mindenkit magukkal csábítanak, nehogy mások okosabbak, műveltebbek, tisztelettudóbbak, vagy erkölcsösebbek legyenek.

Olyannyira félnek attól, hogy nem fogják őket elismerni a „magas értelmi szinttel rendelkező”, „agy-leszívott” robotok, hogy inkább a saját anyjukat is lehordják, mintsem hogy értelmesnek tűnjenek.

A vulgáris kifejezések használata, vagy a lator-ribanc viselkedés egyetlen oka a népszerűség iránti kínzó vágy. Kitűnni a tömegből. „Majd én megmondom a frankót”. „Én tökös legény vagyok, hogy káromkodjak nyilvánosan”.

Rossz hírem van, ez már nem különcség, hanem sablonosság.

Éppen ezért nem éri meg beolvadni az arctalan, sablon figurák közé. A végén úgyis az győzedelmeskedik, az tör a magasba, aki tiszteli emberi mivoltát, gyarapítja tudását, s tisztában van az alapvető viselkedési normákkal.

A nagy tömegen, akik sorozatgyártással készültek, lehet jókat derülni, vagy szomorkodni, de sosem szabad feladni a reményt, hogy életünk végén az évek alatt tartó munkásságunk mondja majd meg ki kicsoda volt. Lesz aki egy „g-betűs” marad, más pedig egy mélyen tisztelt személyiség.

Ha majd a hülyeség-kora leáldozik, meglátjuk ki vitte többre…