Filmkritika – Az erő krónikája

Ritkán ülök be vetítésre hogy lövésem sincs az adott produkcióról, az erő krónikája ezt a kategóriát hivatott erősíteni.

Van egy filmes mumusom, azok a darabok amelyekről nem lehet se jót, se rosszat mondani, amelyiket mindenféle érzelemkiváltás nélkül igyekeznek lekötni minket a mozi terem sötétjében. Ez azért is probléma mert így véleményt alkotni is irtó nehéz. Az erő krónikája alap felvetése egyszerű; két lúzer és a suli diákelnöke egy napon szuperképességre tesz szert, tehát tudnak repülni, tárgyakat mozgatni a gondolatukkal stb. A filmekben ilyenkor felszokott tűnni az űrbéli antihős, de az erő krónikájában a rosszfiú a trióból kerül ki, valaki aki az erőt súlyos komplexusok ellensúlyozására használja fel. Az erő krónikája tipikusan a „jó nem ilyen film”. Ám ettől még nem szükségszerűen rossz. A rendező ténylegesen első filmje, hemzseg a kezdők gyakori hibáitól. A történet hiába érdekes, és a trükkök hiába jók, a film csak néha-néha képes elkapni a nézőt, amiben masszív szerepet játszik az is hogy a suli lúzerei tipikusan azok a nem szerethető lúzerek, hanem a tényleg ütnivaló fajta, aki az unokatestvérétől képes megkérdezni hogy, „szeretsz te engem?” miközben kamerát tol a képébe. A film ugyanúgy kézi kamerás mint a Coverfield és társai. Más felől megközelítve az erő krónikája képes elérni azt a hatást amit a Watchman csak próbált. Konkrétan a szuperhősök esendőségét és gyarlóságát bemutatni, miközben ott motoszkál a sorok között a gömb üzenete is, miszerint egy ilyen erő birtoklására bizony felkészültség, és felelősség szükséges. Összességében az erő krónikája nem egy rossz film, de óva intenék mindenkit attól hogy úgy nézze meg hogy ez most milyen szédületesen jó lesz. Magamban még mindig nem sikerült eldöntenem azt sem, hogy megérte-e egyáltalán megnézni. Van a filmben valami, az tény, de hogy ennél többet előtudnánk-e ásni a látottakból az már maximálisan hozzáállás kérdése. Engem nem fogott meg.