Interjúalanyom (akit saját kérésére most nevezzünk Mariskának) diplomás, 27 éves fiatal nő. Kelet-Magyarországon nőtt fel, közel Debrecenhez, egy 3000 lelket számláló községben.
Mariska, saját elmondása szerint gyermekkora óta rajong a könyvekért, s annak ellenére, hogy érettségi pontszáma „elitebb” szakokra is engedte volna bejutni, a könyvek iránti rajongása miatt jelentkezett informatikus-könyvtáros szakra, amit sikeresen, jelessel el is végzett.
A most következő interjúban Mariska életébe nyerhetünk bepillantást, amiben elmondja, hogy fájó szívvel ugyan, de miért kellett elhagyni Magyarországot.
Ha visszaugranánk a múltba, mondjuk egy évtizedet, milyen Mariskával találkoznánk?
Egy érettségi előtt álló lányt látnál, aki tele van megvalósításra váró álmokkal és nagyon sok, önmagába vetett hittel. Humán tagozatra jártam a gimiben, így nem is volt kérdés, hogy mindenféleképpen valamilyen humán szakon tanulok tovább. Magyartanárokkal, történészekkel, bölcsészekkel viszont Dunát lehetett rekeszteni abban az időben (is). Szóval úgy döntöttem, hogy behódolok a könyvek iránti szeretetemnek és informatikus-könyvtáros szakot végzek. Elképzeltem az életemet, hogy milyen jó lesz egész nap könyvek között tölteni az időmet, úgy gondoltam, hogy számomra ez nem is munka lesz, hanem szórakozás. Aztán persze az élet közbeszólt és a gyönyörű tervekből semmi sem maradt.
Miért? Mi történt?
Nagyon élveztem a főiskolát, és még a szakdolgozatom védését követően is úgy gondoltam, hogy biztosan el tudok helyezkedni a szakmámban. Aztán, valahogy sehogyan sem sikerült munkát találnom ezen a vonalon. Először csak Debrecen és vonzáskörzete volt a cél, majd országosan jelentkezgettem állásokra, noha egészen biztos voltam benne, hogy nem tudok elköltözni és albérleti díjat fizetni, talán önmagamat szerettem volna megnyugtatni, vagy inkább kipróbálni, hogy kellek-e. Hát, nem kellettem. Se a közelbe, se a távolba.
Mennyi idő után jöttél rá, hogy nehezebb lesz elhelyezkedni, mint gondoltad?
A diplomám megszerzését követően végigbuliztam a nyarat. Talán ez önzőnek és kicsinyesnek tűnik, de keményen végignyomtam a három éves képzést, az első nyáron nyelvvizsgát szereztem angolból, az azt követő nyáron pedig feltornáztam a nyelvtudásomat felsőfokúra. Szóval, úgy gondoltam, kijár nekem egy kis lazítás, ezért csak szeptemberben kezdtem el munka után járkálni. Valamikor az újév elején realizálódott előttem, hogy nehezebb lesz elhelyezkedni, mint gondoltam, aztán nyárba fordult az idő, amikor már végképp feladtam.
Mi következett ezután? Merre indultál?
Lehet ciki ilyet mondani, de mivel vidéken élek, jobb megoldás híján elmentem napszámba, közben pedig jelentkeztem egy 2 éves OKJ-s képzésre, amit el is kezdtem szeptemberben. Szóval, még plusz két évig élősködtem a szüleim nyakán, mire megszereztem a grafikusi képzettségemet. Ekkor voltam 23 éves, és leszámítva a nyári, keserves, napszámban töltött heteket, semmit sem dolgoztam még. Ideje volt elkezdenem pénzt keresni. Gondoltam, hogy milyen nagy-szó lesz, hogy grafikusi papírom van, és majd a környékbeli médiumok tapsikolva fognak fogadni. Mondanom sem kell, nem így lett. Hiába házaltam, hiába írtam a leveleket, kerestem ismerősöket, küldözgettem szét az önéletrajzomat, soha sehonnan nem érkezett válasz. Ismét összetörtem. Elegem volt az életemből és úgy kompletten az egész Magyarországból. Azt azért hozzátenném, hogy igazi hungarista családban nőttem fel, ha lehet ilyet mondani. Imádom a hazámat, imádom a magyar virtust, a magyar embereket, a gazdasági helyzet viszont siralmas. Azok ott fent elvették minden álmomat.
Szóval, a grafikusi végzettséggel sem sikerült elhelyezkedni? Nem próbáltál meg más irányba kacsintgatni?
Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy követem a több tucatnyi ismerősömet és elindulok külföldre, de sem használható szakképzettségem, sem pedig pénzem nem volt rá, hogy belevágjak. Az idők során a nyelvtudásom is megkopott, habár még mindig jó voltam angolból, de nem elég jó ahhoz, hogy egy menő munkahelyem legyen, amiért megéri elhagyni a hazámat. Mosogatni meg nem szerettem volna, ennél többre tartottam önmagamat – ekkor még.
Azt mondod, többre tartottad magadat a mosogatásnál. Ez még mindig így van, vagy lentebb engedtél az igényekből, ha lehet így mondani?
Azóta lentebb, de 23 évesen még tartottam magamat az elveimhez. Hihetetlennek tartottam, hogy az a sok bebiflázott tananyag annyira legyen elég, hogy mosogassak egy angliai étterem leghátsóbb szobájában. Szóval, gondoltam jelentkezgetek irodai és adminisztrátori munkákra. Azt bárki meg tudja csinálni, nem szükséges hozzá komolyabb szaktudás, és tartottam magamat annyira okosnak és elhivatottnak, hogy viszonylag gyorsan belejöjjek a dologba. Állást azonban továbbra sem kaptam. Volt, ahonnan azért utasítottak el, mert „túlképzettnek” tituláltak, máshonnan azért, mert nem volt gyakorlatom, megint máshonnan azért, mert vidéken élek, és nincs debreceni lakcímem.
Szóval újabb zsákutcába kerültél. Merre volt a kiút?
A kiutat a közmunka jelentette. Talán közfoglalkoztatás, vagy milyen néven fut, annyira már nem emlékszem. Habár a pénz pici volt, pár tízezer forint, de végre elhelyezkedhettem a szakmámban, ugyanis felvettek a községi könyvtárba, mint könyvtáros. Persze, papírforma szerint valami egészen mást csináltam, de nem érdekelt. Végre gyakorlatot szerezhettem, úgy éreztem, ez belépő lehet a komolyabb állások kapuján. Az alatt a pár hónap alatt, amíg a könyvtárban dolgoztam kiéltem minden vágyamat, latba vetettem minden tudásomat. Azt mondhatnám, hogy a technikai lehetőségek hiányában is, a könyvtár vetekedett bármelyik városi könyvtárral, legalábbis, ami a kiszolgálást illeti. Mindent katalogizáltam, rendszereztem, szortíroztam. Aztán, lejárt a szerződésem és valaki más került a helyemre. Választhattam, hogy meghosszabbítják a szerződésemet és besorolnak a szemétszedők közé, vagy lemondom a közmunkát. Természetesen lemondtam.
A munka jellegével volt a problémád, vagy a nevetségesen kevés összeggel, amit fizettek volna?
Figyelj! Nem tartom magamat egy zseninek, sem doktor, sem professzor nem vagyok. De annyi önérzetem volt, hogy diplomával, nyelvvizsgával, szakmával, ne a cigicsikket akarjam szedni az út szélén, havi 48 ezer forintért. A közmunka, legalábbis az ilyen közmunka, megalázó. Kiöl az emberből minden vágyat, minden álmot, mindent, ami képes lenne motiváló tényezőként viselkedni. Megragaszt, megnyomorít, lelkileg megöl. Úgy gondolom, hogy a közmunka a legaljasabb módszer, amit a magyar társadalom ellen el tudtak követni. Tudom, hogy Nyugat-Magyarországon, meg a gazdagabb helyeken nem ismeretes ez a probléma, de nálunk Keleten szinte mindenki csak közmunkában gondolkozhat. Legyen művelt, vagy analfabéta. Korábban, ha nem is álomfizetésekért, de sokan maradtak a faluban dolgozni. Boltokban, itt meg ott. Most mi van? Még a vállalkozók is kérhetnek ki közmunkásokat. Persze, ezek az alkalmazottak a szerencsésebbek, ők magasabb bérért dolgozhatnak, ugyanakkor státuszuk továbbra is közmunkás. Mind tudjuk, milyen hátrányokat jelent ez, mondjuk egy hitelfelvételnél. Úgy gondolom, ezzel ellehetetlenült a vidéki magyarság helyzete. Ugyanakkor, városban sem jobb. Debrecenben például, holott az ország második legnagyobb városa, egyszerűen nincs munka. Hacsak, nem áldott meg a Jóisten olyan értékesítői vénával, hogy bármit el tudj adni, mert az értékesítői munkák egymást követik. Tudom, mert amióta eldöntöttem, hogy haza szeretnék költözni Angliából, nézegetem az állásportálokat.
És mit látsz a különböző álláskereső oldalakon?
A helyzet siralmas. Értékesítés, értékesítés hátán. Különösen az ingatlanos munkákat hirdetik előszeretettel. Jó helyzetben vannak a vendéglátósok, ha sikerült 3-4-5 éves gyakorlatra szert tenniük úgy, hogy közben 25 év alatt vannak. Igen, a legtöbben 25 éves életkort szabnak meg. Tudod, erre jár most valami támogatás. A férfiaknak szemmel láthatóan könnyebb, mint a nőknek. Úgy látszik, Keleten van, ami sohasem változik. De ezek a munkák is olyanok, hogy a legalsóbb társadalmi rétegeket célozzák meg és szúrják ki a szemüket egy kis alamizsnával, ami még mindig több, mint a közmunkás bér. A bérek siralmasságáról szerintem nem is kell beszélni, otthoni magyarként biztosan jobban tudod. Ami még számomra gusztustalan az a fényképes önéletrajz, és a fizetési igény megjelölése. Itt, Angliában egyenesen tilos fényképes önéletrajzot küldeni, a diszkrimináció miatt. Nem tudom, hogy ez jobb, vagy rosszabb, de mindenképpen másabb. A fizetési igény is olyan, hogy szerintem egy állásleírásból nem lehet eldönteni, hogy mennyi pénzt kérhetsz az adott munkáért. Ez megbeszélés kérdése kellene, hogy legyen, habár, ahogy hallottam családtagoktól, az interjún még azt se nagyon akarják elárulni, hogy mennyi lesz a nettó bér.
Mit dolgozol kint? Hogyan sikerült végül kijutni? Miért akarsz hazajönni?
A nagyszüleim adtak kölcsön pénzt a kiutazáshoz és az első hónapra. Odakint ismerőshöz mentem, lerendezett munkára, nem is szabad máshogy kimenni. Mosogatóként kezdtem, mint sokan mások és sikerült feltornáznom magam pincérnek, ami nem egy hatalmas lépcsőfok, de ha figyelembe vesszük, hogy a pincérek még Magyarországon is átlagon felül keresnek, nem annyira rossz. Ettől függetlenül én Magyarországon vagyok otthon. 27 éves vagyok, lassan szeretnék majd családot, gyerekeket. Angol férjet viszont nem akarok. Nem akarom örökre elszakítani magamat az anyaországomtól. Mindemellett, ez lehet, klisésen hangzik, de szeretném a saját országomat gazdagítani, gyarapítani a tudásommal. Angliában mindig csak egy idegen leszek, egy bevándorló, otthon lehetek igazán otthon.
Mariska! Szerintem sok ember nevében mondhatom, hogy köszönjük, amiért megosztottad velünk a tapasztalataidat.
Nagyon szívesen! Ha segíteni nem is tudtam, de legalább erőt adhattam azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint amiben én voltam. Nekik azt üzenném, hogy ne adják fel, mert nem velük van a baj. Ők mind értékes emberek, akikre nagy szüksége lenne a magyar munkaerőpiacnak.