Szellemhistóriák 2

Jó pár éve már annak, hogy egy serdülő kislányt megerőszakoltak és meggyilkoltak egy kelet-magyarországi kis faluban. Az eset rég feledésbe merült, sokan még csak nem is tudnak róla, a gyilkos is szabadlábon van már. A kislány emlékét azonban őrzi a sűrű, út menti bozótos, ahol búcsút intett ennek a világnak, s elindult egy olyan helyre, ahol már nem érheti fájdalom. Vagy talán a fák lombkoronája olyan szorosan zárult össze haldokló kis teste felett, hogy nem tudott eltávozni ebből a világból, s lelke azóta is röghöz kötve bolyong az élők között.

Két ifjú sétált haza a kivilágítatlan úton a szomszédos faluból, fényforrásként csak a fejük felett kacsintgató csillagok szolgáltak a sötét, magányos éjszakában. Meglett legények voltak már, nem féltek a sötéttől, s falusiak révén az éjszakában kószáló vadaktól sem. Pedig akadt vaddisznó és róka is ezen a tájon bőven, mégis bátran szelték a kilométereket a hazavezető úton.

Szemükkel pásztázták a sötétséget, közben pedig jókedvűen beszélgettek. Csakhamar figyelmesek lettek két, velük szemben közeledő árnyra. Az egyik árny magas volt, mint egy felnőtt, vagy legalábbis nagyobbacska fiú, másikuk aprócska termetű, mintha egy tízes évei elején járó leányka lett volna. A két árny szorosan egymás mellett haladt, úgy tűnt, hogy beszélgetésbe elegyedtek.

Legényeink figyelték egy ideig a feléjük tártó párost, de nagyobb figyelmet nem fordítottak rájuk, mindaddig, amíg egyik pillanatról a másikra fel nem szívódtak, mintha sosem léteztek volna. A két fiú egy fél percig lefagyott, mégsem szokványos, hogy két ember köddé váljon az ember szeme láttára, majd felocsúdva a kábulatból egyikük megszólalt: Ott ölték meg a kislányt.

Az erdőből felcsapott egy túlvilági hang, olyan, amit a két fiú még sosem hallott. A kísérteties hang végighasított az éjszakai csöndben, a két fiú pedig – mintha csak telepatikus kapcsolatban lettek volna egymással – egyszerre vágott hátraarcot és futott vissza a faluba.

Közel felnőttek voltak már főhőseink, s nem azok a fajták, akik ne ismernék az erdő zajait, vagy megriadnának egy állat hangjától. Nem, ők úgy ismerték ezt a tájat, s az állatvilágot, mint a tenyerüket. Egészen biztosak voltak benne, hogy a hang nem állattól származott.

Elképzelhető, hogy a kislány játszotta újra számukra azt, ahogy gyilkosa becsalta a lombok közé? Talán a megfojtott lányka utolsó halálhörgései hagytak olyan nyomot a természetben, ami időnként megmutatkozik az élők előtt? Így próbálná életben tartani az emlékét? Esetleg – ahogyan a pletykák is tartják – nem az igazi gyilkos bűnhődött a lány halálért és a nyughatatlan lélek nem képes továbblépni addig, amíg ki nem derül az igazság?

Ezt talán sosem tudjuk meg. De az biztos, hogy történt valami azon az éjszakán, amit a két fiú azóta is élete legrosszabb és legborzalmasabb estéjeként emleget. Karjukon feláll a szőr, hangjuk elhalkul, pulzusok felélénkül, ha emlékeikről kérdezem őket. Valami történt, ott, a csillagok fénye alatt, a bokrok sűrűjében, melyre mai ismereteink szerint nem tudunk magyarázatot adni.