Film utca 14.: Nulladik óra

Hazánkban a legtöbb embernek ez a film totál kínai (pedig amerikai). Nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol a ’80-as évek egyik legnagyobb kultfilmje. Le merném fogadni, ha egy amerikainak ezt a két kifejezést mondanák, hogy „’80-as évek” és „meghatározó” az emberek nagytöbbsége az 1985-es Nulladik órát emlegetné.

Van egy általam kedvelt vígjátéksorozat, a Két pasi meg egy kicsi –  ez azért már több embernek ismerős. A minap megnéztem egy részt még a Charlie Sheenes periódusból és volt benne egy nagyon szerethető karakter, akit Judd Nelson játszott. Ismerős volt a neve, ezért utánanéztem. Judd Nelson jó pár éve nem játszik semmi érdemleges filmben, de volt egy nagy filmje, ez. Rengeteg vígjáték és rajzfilmsorozat merít belőle, így gondoltam, egy próbát megér, még az is lehet, hogy tetszeni fog.

A film öt középiskolás fiatalról szól, egészen pontosan három srácról és két lányról, akik azt a büntetést kapják, hogy szombaton benn kell lenniük büntetésből az iskolában, amit az egyik legszadistább tanár felügyel. A büntetés folyamán azonban egyre jobban kezdenek összecsiszolódni, és folyamatosan derülnek ki a dolgok a bezárt alanyokról. Az egész film benn az iskolában – nagyrészt a könyvtárban – játszódik.

Gondoltam… megnézem, maximum azt mondom, hogy hát ez rossz. Soha nem gondoltam volna, hogy ezeknek a bárgyú amcsiknak igazuk van, miszerint: ez a film több mint jó. Mindig azt gondoltam: a Nulladik óra valami romantikus amerikai tini tucatfilm. Tévedtem. Az egyszerűsége ellenére elképesztően kiemelkedő.

Személy szerint nagy rajongója vagyok az egyhelyszínes moziknak. A film máris „okosan” kezdődik. Finom kameramozgással bemutatja a helyszínt és az esetleges bűntényt, ami miatt ott kell szerencsétleneknek dekkolni hétvégén. Majd szépen bevonulnak az iskolába. A történet legnagyobb fogása, hogy totálisan különböző karaktereket zárnak össze egy térségbe. Van köztük nagyszájú kis növésű birkózó, elkényeztetett „királylány”, stréber mama kedvence, antiszociális fura és renitens lázadó. Ebből már nem is lehetne rossz történetet kihozni.

Ez a film is inkább az eszmeiségével vesz le minket a lábunkról, mintsem a technikai elemeivel. Hibátlan, ahogy bemutatja az eleinte egymáshoz hideg suhancokat, ahogy összekovácsolódnak és idomulnak a másikhoz. A felügyelőtanár már csak a hab a tortán, ahogy az ördögvillát mutogatva fölényeskedik és megfélemlíti a tanulókat.

A film legnagyobb pozitívuma az életszagú történés és párbeszédsorozat. Nem zárkóznak el semmi olyantól, ami ne jutna eszébe egy tizenéves tinédzsernek. Nézi az ember, és arra gondol: „jé, én is ilyen voltam”, vagy „az én osztályomban is volt ilyen ember”. Szimpatikus, hogy nem zárkózik el a film semmitől. Pontosan úgy zajlik minden, ahogy az életben is zajlana.

Egyik szemünk sír, a másik nevet, mert habár szeretnivaló az összes színész és színésznő sajnos egytől egyig leáldozott a csillaguk. Mindegyikőjük a 1980-as évek meghatározó színészalakja. Ott van például Molly Ringwald, vagy Emilio Estevez. Mára már csak sorozatokban kapnak epizódszerepeket, pedig mindkettő óriásit alakít a filmben. De a legnagyobb, aki miatt már érdemes megnézni a filmet, az Judd Nelson. Az ő karaktere véleményem szerint az egyik legnagyobb filmtörténeti karakter. Az a tipikus lázadó antihős, akivel a legtöbb filmnéző azonosulni tud. Minden mozdulatát, minden mondatát imádtam. A film legtöbb vígjáték eleme hozzá köthető. Még szinkronosan is érdemes megnézni, mert Boros Zoltán szinkronhangjával zseniális.

Egy kis közbevágás: akik látták a Már megint egy dilis amcsi film vagy a Könnyű nőcske című vígjátékok valamelyikét semmiképp ne hagyják ki, mert rengeteg bizonyos részeik erre a filmre alapoznak.

A Nulladik óra véleményem szerint a legjobb amerikai tinédzserfilm. Vicces, drámai, tanulságos, elgondolkodtató, tabukat döntögető, szóval mindenképp említésre méltó. Bár több ilyen film került volna ki a tengeren túlról, mint ez!